Drága, aranyom! Arankám!

Már a napját sem tudom olyan rég volt, amikor szépséged sugara utoljára kápráztatta el szemem világát!
És amikor édes kacajodat utoljára hallottam vízhangozva tovarebbenni rikoltozva menekülő kondorkeselyűként, mindannyiszor megrengetve a zárudvar függőfolyosóinak betongerendáit, érthetetlen lincshangulatot teremtve a második emelet lakói közt!
Hiányzol Arankám... nagyon, nagyon hiányzol nekem... Hiányzik kedves mosolyod, ami melengető napfénnyel vonta be ébredő elmémet reggelente, valahányszor az éjjeliszekrényeden pihenő pohár vízre pillantottam! Hiányzik hajad ezüst fürtjeinek csillogása, ahogyan a déli szél közéjük bújva, csápjaival kapálózó, fuldokló polipot idéz! Hiányzik arcod üdesége, aminek bibircsókjain színes fényjátékokat rajzolt az alkony aranyló sugara! És hiányzik az aggódó tekintet is, ami hazatérve a koszos, füstös kiskocsmák bűzös fertőjéből várt az ajtóban engem mindig, no, és a félelemtől elcsukló kérdés: „Már megint hol a büdös francba csavarogtál?!”
Mindez a csoda csupán már a múlt felszálló párája... Tovatűnt, mint a hétfőnként járó kukás kocsi gyomorforgató bűze... Elmúlt és nem maradt más, mint rideg falak, eszelős tekintetek, és zöld kerítés...

Mintha csak tegnap lett volna – tegnapelőtt volt egyébként –, ahogy fülsértő vijjogással végigszáguldott velem a város utcáin a mentőautó, amiben az ápolók kedves előzékenységgel felsegítették rám a kényszerzubbonyt, bocsánatkérő mosollyal hátrakötözték a kezeimet és kipeckelték a számat...
Úriemberek! Ez jutott rögtön az eszembe róluk, amikor először megpillantottam őket a főnököm irodájában. Arisztokratikusan határozottak, céltudatosak, és legfőbbképp megértőek, átlagosnál maga-sabb intelligenciahányadosukból kifolyólag. Egy lapon sem lehet említeni őket azzal a hóhér Kováccsal, aki bamba pofával és üres tekintettel próbált talpon maradni józan érveim özönével szemben, miszerint miért is fontos huszonöt éves szolgálat után, hogy továbbra is a cég alkalmazottja maradjak! Látnod kellett volna, amikor sápadtan felállt és löttyedt testével lassan elhátrált előlem! Én meg, mint egy győztes hadvezér, karba tett kézzel, az íróasztalának romjain állva, diadalmasan mélyesztettem tekintetemet fénytelen szemeibe! Győztem! Vége a huszonöt éves elnyomásnak! Eljött az elme diadala! Bekerültem végre a győztesek csarnokába!
Mert itt csak győztesek vannak, az élet győztesei, akik egyébként többnyire celebek is!
Itt van például Albert. Óriási koponya! Tegnap a falhoz vágta a brokkoli főzeléket, aztán órákig a mozgásban lévő testek energiájáról tartott előadást szobatársának, Attilának, aki egyfolytában valami rég elvesztett kardot keres az ápolókon, akik megígérték, hogy elhozzák neki a szemben lévő játékboltból, ami tulajdonképpen csak látszat, mert az a hely maga a mennyország, ahol Isten kardját őrzik.
Ketteske – ő egyébként inkognitóban tartózkodik nálunk és még a főorvos sem tudja, hogy ki is valójában –, tisztességes polgári neve; Harry Houdini a bilincsek királya. Annakidején hatalmas karriert futott be Amerikában, de az otthon melege hazacsábította és elbújva a világ szeme elől, a mi csendes kis intézményünkben talált megnyugvást magának. Persze szabaduló művész múltját a mai napig sem tudja megtagadni, így mesterkélt dührohamokat színlelve kényszeríti a mit sem sejtő ápolókat, hogy kombinét adjanak rá – mi csak így hívjuk a kényszerzubbonyt – és megpróbáljon kiszabadulni a fogságából. Sajnos, ez eddig egyszer sem sikerült neki... Hiába, felette is eljárt már az idő...
Aztán Al Capone, a híres üzletember is itt él, közvetlen a szomszéd kórteremben. Szegényt még itt sem hagyják békén az üzleti ügyek... Kénytelen volt a folyosó falába építetni egy telefonkészüléket, hogy tudja tartani a kapcsolatot az embereivel. Egész nap ott áll a falnál, nekitapasztja fülét és utasításokat ad, hogy melyik zsokét kell lefizetni a futam kezdetéig.
Remek kis társaság ők valamennyien! Szinte rögtön befogadtak maguk közé, talán megérezték rajtam, hogy én is, pont úgy, ahogyan ők is, győztes típus vagyok. Albert szorosan magához ölelt, mintha réges-régen ismernénk egymást… Nagyon jól esett ez a kedves fogadtatás, bár, már egy kicsit túlzásnak éreztem a szeretet megnyilvánulását, amikor az ápolóknak hatalmas erőfeszítés árán, negyedórás küzdelem után sikerült csak lefejteniük őt rólam…
Al Capone persze rögtön rám állított két embert, de nem sértődtem meg, hisz új fiú voltam. Csupáncsak az zavart egy kicsit, hogy a pasasok szó szerint vették a megbízatást, és addig álltak a hátamon, hogy már alig-alig kaptam levegőt…
Persze aztán a kezdeti bizalmatlanságuk hamar szertefoszlott, amikor megtudtam, hogy az egyik ápolót Kovácsnak hívják, pont úgy, ahogyan a főnökömet. Valami különös, átláthatatlan köd borította el elmémet, ősi vadászösztön kerített hatalmába, mint amikor a gepárd megpillantja a szavannán a mit sem sejtve legelésző Thomson gazellát. Odalopakodtam mögé, fogaimmal hirtelen megragadtam a nyakát és marcangolni kezdtem a prédát. Már a vér mindent átható szagát is érezni véltem, igaz azért, mert az ápoló időközben ösztönösen hátracsapott hatalmas karjával, pont orron találva engem…
Kombinében tértem magamhoz, ami pár órára megfosztott személyi szabadságomtól ugyan, de megérte!
A győztesek kezdeti bizalmatlansága egy pillanat alatt teljesen szertefoszlott. Befogadtak!
Azóta mindenhová együtt megyünk. Ebédelni, tornázni, WC-re – bár utóbbit erősen korlátozzák az ápolók… – . Sétálni is együtt járunk le a parkba, és közben jókat röhögünk a kerítés túloldalán eszelőses rohanó, kapkodó, idegeskedő veszteseken. Mert ők igenis vesztesek! És dilisek is! Mik lehetnének mások?! Hisz a kerítés túloldalán vannak!

Drága aranyom, Arankám!

Bár nagyon hiányzik esténként a szomszédok veszekedését is elnyomó horkolásod mellőlem és a szobát sújtólégként betöltő testszagod, mégis, valami különös nyugalom száll meg engem, miután a nővér szigorú ellenőrzése mellett beveszem az altatómat. Úgy érzem, végre megállapodott az életem! Eljutottam egy pontra, ahonnan végre nem kívánkozom el, mert itt nem kell alakoskodnom senkinek! Itt mindenki az, aminek látszik;

Sík hülye...

Bízva a mielőbbi találkozásban, csókol férjed:            Ödön

Farkas László