- Szólítom a következő ügyrendi pont al és felperesét. Kérem, lépjenek közelebb.
Egy sötétbőrű, afrikai férfi lépett elő a padsorok közül, nem sokkal utána, egy tipikusan északi, szőke, fehérbőrű nő követte őt lehajtott fejjel. A bíró néhány pillanatig érdeklődve szemlélte a furcsa párt, akik tökéletes ellentétei voltak egymásnak. A férfi fekete volt, mint az űr sötétje, szemeinek fénye a csillagok fényét idézte. Hollófekete, göndör haja a vállát érintette, nagyrészt fedetlen testén pedig olyan izomkötegek feszültek, hogy még a kritikus férfiszemmel vizsgálódó bíróság tagjait is ámulatba ejtették. Az asszony a férje mellé állt és bátortalanul megfogta a kezét.
Fiatal volt és gyönyörű. Egyszerű szépsége, szinte megigézte a tolakodóan kíváncsi férfitekinteteket, hisz aki ránézett, szemeit azon nyomban rabul ejtette természet adta bája. Csodálatos, szőke haja zuhatagként omlott vállára, ahonnan hatalmas hullámokban folytatta útját egészen le, felettébb formás csípője alá. Szemei, maga a kéklő ég voltak, amiknek tündökletes ragyogása egy varázslatosan fénylő aurát vont az asszony köré, különös dicsfénnyel simogatva végig hófehér bőrét.
A bíró nyelt egyet, mélyen felsóhajtott, majd erőszakkal elszakítva tekintetét a nőről, az aktába mélyedt. Pár pillanatig összeráncolt szemekkel próbált rendet tenni a sorok között, majd segélykérőn a férfire pillantott:
   - A nevét… hogyan is ejtjük?
   - Cro magnoni ember. – Felelte az afrikai férfi. – De hallgatok a Homo sapiensre is…
   - Köszönöm… foglalkozása?
   - Ősember.
   - Hol született?
   - Afrika.
   - Pontosabban…
   - Déli része.
   - Értem…
  És az Ön neve pedig – Pillantott vissza az aktába szemüvegének lencséjén keresztül a bíró. – , Neandervölgyi ember?
   - Igen bíró Úr… – Bólintott a nő.
   - Gondolom a maga foglalkozása is…
   - Igen. Én is ősember vagyok.
   - Születési helye?
   - Európa.
   - Megkérném, hogy pontosítsa Ön is a helyiséget.
 - Az Ural vidékétől a Közel-keletet érintve, a Pireneusi  félszigetig.
   - Köszönöm… Sajnos kénytelen vagyok megkérdezni a korát       is…
   - Kétszázötvenezer éves vagyok. – Pirult el az asszony.
A bíró elismeréssel pillantott rá, majd vett egy nagy levegőt és monoton hangon belekezdett a per tárgyának ismertetésébe:
 - Felperes; Cro Magnoni ember, azzal a keresettel fordult  a bírósághoz, hogy kezdeményezze az alperessel –  Neandervölgyi  emberrel – létesített házasságának  felbontását. Jelen tárgyalás zártkörűen, a peren kívüli  megegyezést célozva, a felek  békéltetésére hivatott. A  tárgyaláson jelen van még egy fő írnok, az elhangzottak  dokumentálásának céljából. Felhívom a  felek figyelmét,  ha a békéltető tárgyalás nem jár sikerrel, úgy bontóperre  kerül sor, ami a továbbiakban illetékköteles.  Megértették?
  - Igen bíró Úr… – Válaszolt tétován a férfi, a nő viszont csak alig észrevehetően bólintott.
A bíró levette a szemüvegét, amivel együtt átmenetileg a hivatalos hangsúly is távozott a teremből. Alaposan végigmérte a szemrevaló párt, akik feszengve álltak előtte egymás kezét fogva, némán, szeme közé nézve az elkerülhetetlennek, mintha már hosszú-hosszú évezredek óta csak ezt tennék. Nőként, férfiként, mégis elválaszthatatlanul az elemek dühében, vagy épp az örömök hevében…
- Életemben nem láttam még olyan szép párt, mint  maguk. – Ismerte el a bíró, akinek a hangja a zord, paragrafusaprító hangsúlytalanságból, emberi melegségre váltott telje-sen váratlanul, csöpögő jégcsappá változtatva a terem fagyos légkörét. –  Szépek, sugárzik magukból az életerő, a megértés, az önzetlen szeretet és elkötelezettség egymás iránt. Miért akarnak  mégis elválni?
  - Nem akarunk… – Sütötte le szemét a Cro magnoni férfi. Asszonya közelebb lépett hozzá, épp csak annyira, hogy párja megérezhesse testének bátorító melegét.
   - Akkor miért jutottak erre a döntésre?
   - Mert nincs más választás… El kell szakadnunk egymástól, hogy megakadályozzuk a további bajt…
   - Mire gondol?
   - Rosszat hoztam a világra. Leszármazottaink vére vírushordozóvá lett a véremben lelhető kórokozó által, amit ma csak úgy  hívnak az emberek; gén. – Válaszolta a férfi.
Az írnok felkapta a fejét és értetlenül nézett rá. Gőze sem volt róla, mit zagyvál itt össze-vissza ez a fura fazon. A bíró is így lehetett vele, mert közelebb hajolt a párhoz, hogy jobban hallhassa a halk szavú embert.
   - Kifejtené világosabban, mire gondol?
A Homo sapiens mélyen felsóhajtott, mintha némi erőt próbálna gyűjteni. Asszonya segítőkészen hozzásimult, átkarolta a derekát és a vállára hajtotta a fejét.
  - Afrikából származom. Mi, a Cro nép fekete vadászai, annakidején Forróföldnek neveztük hazánkat, ami az éghajlati  viszontagságok végett, élelemben igen szegényes terület volt mindig. A mostoha körülmények rákényszerítettek minket, hogy  egyre hatékonyabb eszközöket, fegyvereket készítsünk és azokat egyre hatékonyabban használjuk is a gyilkolásra.
 A  lándzsa hajítása például, személyesen az én találmányom…
   - Gratulálok! – Bólintott elismerően a bíró.
   - Köszönöm, de sajnos a Forróföldön mégsem ért semmit, hisz, ha nincs préda, nincs mibe hajítani a kővégű botot sem…  Ezért úgy döntöttek a törzs vezetői, elindulunk északnak, ahol a távoli esőfelhők táplálékban dús, életet adó legelőket  teremtenek, amik pedig otthont adnak zsákmányállatainknak.
   - Értem… – Dőlt hátra székében a bíró elgondolkodva. – és így jelent meg Európában, az Ön szülőhelyén, a Cro  magnoni ember. – Fordult a férje mellett hallgatagon ácsorgó asszony felé. – Hogyan élte ezt Ön meg, mint őslakos?
A gyönyörű asszony felsóhajtott, a füle mögé terelt egy arca elé omló, hosszú hajtincset, és gondterhes arccal kezdte meg a visszaemlékezést:
   - Mi, Illével boldogan és békében éltünk…
   - Ille…? Ő kicsoda?
   - Ille, a minden! – Mosolyodott el furcsán a nő, mint egy felnőtt gyermek, aki rég elhunyt édesanyja fényképét simogatja végig   tekintetével. – A por, a kavics, a szikla, a fű, a bokor, a fa, a hangya, a kígyó, a madár, az antilop, a hiéna, az oroszlán a tigris,  és mi, emberek!
Az írnok tanácstalanul nézett a bíróra, aki kis gondolkodás után megszólalt:
   - Az Ille személynév mellé zárójelbe írja oda; valamiféle bálvány, vagy istenség. Az írnok bólintott és folytatta a munkát, a bíró pedig újra az asszony felé fordult:
   - Folytassa, kérem.
   - Fekete vadászok jelentek meg mindenütt és… akkor is öltek, amikor nem is voltak éhesek… a zöld legelők vörössé váltak a  vértől, állatok csontjai hevertek mindenütt…
   - Bocsánat, de Önöknek, a Neandervölgyieknek is kellett enniük valamit! Tehát Önök is gyilkoltak!
   - Mi, csak azt vettük el Illétől, amit adott nekünk! – Emelte fel hangját a nő, majd észbe kaphatott, mert szégyenlősen    lehajtotta a fejét, úgy folytatta alig hallhatóan: – Mi főként bogyókon, gyökereken, gyümölcsön éltünk, és persze húst is ettünk,  de arra mindig ügyeltünk, hogy csak azt vegyük el, amit Ille is adni akar.
   - Na jó, de csak elvették annak a szegény zsákmányállatnak is az életét…
   - Mi közelharcban győztük le az állatot! Esélyt hagyva rá, hogy saját ereje életben tarthassa őt! Nem voltunk jók a lesből való  gyilkolásra… Bíztunk Ille döntésében, kinek kell élnie, és halnia.
   - Hm… Értem. Mivel foglalkoztak Önök a Cro magnoni harcosok megjelenése előtt?
   - Barlangrajzokat készítettünk, szobrokat és hangszereket. És vigyáztuk Ille testét.
  - Igen, így volt… – Vette át a szót az Afrikai férfi. – a Neandervölgyiek tökéletes szimbiózisban éltek Illével – akit ma,  közönséges módon, csak természetnek hívnak gyermekeink –. Tőlük tanultuk meg, hogyan lehet kifejezni gondolatainkat,  vágyainkat, álmainkat a rajzolás tudományával, Ők ismertettek meg minket Illével, aki menedéket ad, élelmet, és gyógyít is,  ha megbetegszünk.
   - És mit adtak cserébe a Neandervölgyieknek ezért a tudományért?
   - Megtanítottuk Őket, hogyan és milyen eszközökkel lehet egyre többet elvenni Illétől… Tőlünk tanulták az ármányt, amivel  a gyengét be lehet cserkészni, hogy élelem, vagy szolga legyen belőle, és igen, tőlünk látták azt is, hogy az ember mindenképpen  elveszi azt, ami neki kell…
   - De hát épp ez, ami kiemelte az állatvilágból az embert! Így vált a föld urává! – Tárta szét a kezét a bíró.
   - Nem. – Rázta meg a fejét egy keserű mosoly kíséretében a Cro magnoni. – A földnek nincs ura. Illét nem lehet uralni. Ille  tetszése szerint büntet és jutalmaz. Illének akarata van, amit ember nem tud megmásítani, bármilyen istenségnek is képzeli  magát!
    - Jó… hagyjuk ezt. – Legyintett ingerülten a bíró. – Beszéljünk inkább arról, miért gondolják, hogy a válásukkal bármi is  megváltozik? Hisz a világ már olyan, amilyen! És arra is kíváncsi lennék, milyen eredményt várnak a per után? A  Neandervölgyiek – elnézést kérek a hölgytől – de eltűntek! Sosem lehet már visszaállítani kapcsolatukat azzal az Illével, vagy  kivel…
Az Afrikai férfi lehajtotta a fejét, és nagyon halkan válaszolt. Az írnoknak felé kellett fordulnia, hogy legalább a szájáról le tudja olvasni, mit is mond.
   - Az európai ember génjei egy-négy százalékban tartalmaz Neandervölgyi géneket még…
   - És?!
   - El kell különítenünk újra a két törzset, hogy a Neandervölgyi visszatérhessen Ille védelmére.
   - De hát ez egy agyrém ember! – Bocsánat… ősember… – ilyen mértékű asszimilációnál ez lehetetlenség! – Fakadt ki a bíró. – Ez törzsfejlődés, nem lehet  egyszer csak hátraarcot csinálni és visszamászni a fára!
   - Mégis meg kell próbálnunk.
   - Hát ez hihetetlen… – Csapott az asztalra a bíró. Szemeiből vörös szikrák csaptak ki az elfojtott düh és az előtte álló férfi konoksága révén. – Maga nem  tudja, mit beszél!
   - De. Higgye el, nagyon is tudom… – Mondta nyugodtan a Homo sapiens. Asszonya átható, kék szemeit a dühöngő bíróra szegezte, és rezzenéstelen arccal  figyelte annak nyugtalanságát.
   - És mit akar tenni a modern emberrel?! Visszaküldeni Afrikába?
   - Csak a Cro magnoniakat.
   - És azt miből állapítja meg ki az, és ki nem, amikor olyan sokfélék vagyunk?! Szőke, barna, vörös, fekete, fekete kreol, fehér satöbbi! Külső jegyek alapján  nem lehet!
   - Ebben igaza van Bíró úr. – Bólintott halálos nyugalommal az Afrikai férfi. A külsőnk olyan, amilyen. Arról nem mi tehetünk.
   - Akkor?!
   - Elég belenézni a másik ember szemébe. Figyelni a viselkedését, a mozdulatait. Hallgatni az eszméit, követni a gondolatmenetét, és máris tudható, hogy  melyik törzs fia…

Éjfél van, a teremben sötétség honol. Az ablakon keresztül kísérteties fény formájában lopakodik be a kíváncsi telihold, hófehér fényével megvilágítva az írnok asztalát, amin egy nyitva felejtett, könyv árválkodik. A hold előtt tanyázó parányi felhő udvariasan arrébb húzódik, engedve, hogy a fehér fény felerősödhessen, jobb rálátást biztosítva a könyv legutolsó bejegyzésére: Cro magnoni, kontra Neandervölgyi per: Kétezer évvel elhalasztva.

Farkas László