Tanácstalanul álltunk a buszmegállóban, miközben szomorúan figyeltük, hogyan szállnak fel a hófehér gomolyagok lerobbant távolsági buszunk nyitott motorházából, szinte azonnal beleveszve a barátságtalan, őszi táj ködös levegőjébe. „Utazzon velünk!” – Olvastam a szíves invitálást, a busz sárga lemeztestén, de valahogy nem volt kedvem megmosolyogni a kialakult helyzet fanyar humorát, különösen, hogy cirka négy-öt kilométer hátra volt még az útból.
Felsóhajtottam és Zsigmondfalva felé néztem, de néhány méter után útját állta tekintetemnek a sűrű, nehéz köd. Tudtam, hogy szülőfalum templomának teteje innen már látható tiszta időben, hisz csak egy hatalmas, többhektáros szántóföld válassza el a buszmegállótól, amin, ha most átvágnék, talán egyórás gyaloglás után, oda is érnék a temetőhöz. Pár pillanatig érdeklődve figyeltem a buszsofőr mozdulatait szakértelem után kutatva, de, amikor az értetlenül megcsóválta a fejét, döntöttem: Összébb húztam magamon a kabátot, hátat fordítottam a puritán busz-megállónak és az utasoknak, aztán egy újabb sóhaj kíséretében nekivágtam az útnak. Alig tettem meg néhány lépést, amikor valaki utánam szólt!
    - Várj, Gergő!
Hátrafordultam, de a sűrű köd olyan vastag falként vett körül, hogy már a megálló is eltűnt a szemem elől, buszostól együtt. Pár pillanatnak el kellett telnie, amíg végre észrevettem kibontakozni egy felém közeledő, vékony, karcsú alakot a ködből.
   - Ki vagy? – Kérdeztem.
   - Klári. – Válaszolta a lány és kedvesen rám mosolygott, amikor egészen közelért hozzám.
   - Klári…?
   - Nem ismersz meg?
   - Hát… tudod…
   - Nem emlékszel? Pedig elég sokáig egymás  mellett laktunk, mielőtt Pestre mentél tanulni,  majd dolgozni  is…
   - Klári…? Horváth Marci bácsiék kislánya?
   - Igen!
  - Uramisten! De szép nő lett belőled! Kérlek, ne  haragudj, hogy nem ismertelek meg, de  még egészen  pici lány voltál, amikor utoljára  láttalak!
   - Dehogy haragszom! Én is alig ismertelek meg  Téged a buszon, mert Te is nagyon meg-  változtál ám… Egy vékonyka kamasz fiú voltál  még, amikor elmentél a városba.

   - Hát… elég rég volt, az biztos. – Mosolyodtam el. – Hazafelé tartasz?
  - Igen, csak ez a busz… – Biccentett bosszúsan  a háta mögé Klári. – Láttam, hogy neki-  vágsz gyalog,  gondoltam, talán nem zavarnálak,  ha veled tartanék… úgyis ugyanaz az utunk.
   - Dehogy zavarsz! Sőt! Nagyon örülök, hogy  összefutottunk! Legalább most megtudha-  tok mindent Tőled, mi  történt a faluban, és miről  maradtam le a hosszú évek alatt!

Talán megtehettük már az út felét. Azért csak talán, mert a sűrű köd egyáltalán nem segítette a tájékozódásunkat. De így visszagondolva, nem is nagyon érdekelt minket, hogy tartjuk-e még a helyes irány, annyira el voltunk foglalva egymás történeteivel, amiken olykor jókat nevettünk, olykor pedig, mélyen elszomorodtunk. Igen, elszomorodtunk…
Szomorúsággal töltött el például, hogy ez a fiatal, csodaszép, és végtelenül kedves lány vesebeteg… Mindkét veséje felmondta már a szolgálatot, donorra vár és épp egy dialízis kezelésről jön, ami nélkül néhány nap, vagy talán hét leforgása alatt meghalna. Bevallom roppant mód szíven ütött ennek a szerencsétlen lánynak élettől kapott sorsa, ezért hosszú időn keresztül szólni sem tudtam, csak komoran lépkedtem mellette, miközben Ő, vidáman mesélte tovább életének gyönyörűséges pillanatait, mintha misem történt volna. Hamar észrevette szótlanságomat és talán azt hihette, nem érdekelnek tovább bugyuta történetei, mert hirtelen elhallgatott. Szótlanul mentünk egymás mellett tovább az egyre sűrűsödő ködben, majd kisidő múlva, újra felém fordult, szép arcán csibészes mosoly ült:
 - Kislány korombak teljesen beléd voltam  zúgva!
   - Belém…?
   - Ja! Olyan szerelmes voltam, mint a csacsi…
   - Hát… ahogy rád nézek, ez igen nagy  meg-tiszteltetés a számomra!
A fiatal lány elpirult, ami feltételezni engedte, talán még mindig nem teljesen közömbös irántam, és ez olyan jóérzéssel töltött el, hogy visszacsalta jókedvemet. Klári végtelenül vonzó teremtés volt. Hófehér hamvas bőre, meleg, barna szemei és szinte állandóan jelenlévő, kedves mosolya, egy angyal glóriáját vonták a feje köré, miközben titkon figyeltem őt.
Hirtelen elkomolyodott és riadtan rám nézett. Én erős késéssel tudtam csak elkapni róla a tekintetemet és úgy tenni, mintha jelen pillanatban a szántás fagyos barázdái érdekelnének a legjobban. A lány megtorpant, így elmaradt mellőlem. Értetlenül fordultam felé vissza.
   - Mi a baj?
  - Nézd… – Biccentett előre a fejével sápadtan. Angyali mosolyának már nyoma sem volt az arcán, helyét félelemmel teli tétovaság vette át. Riadtan fordítottam fejem tekintetének irányába, és úgy láttam, mintha a vastag páragomolyagok mögött, nem messze előttünk, lenne valami.
 - Mi lehet az…? – Kérdezte Klári és szorosan mellém állt.
 - Nem tudom… talán egy kisebb reklámtábla.  Lehet, hogy eladó a föld, az van kiírva rá.
   - Nem. Ez nem tábla. Ez… egy ajtó…
   - Ajtó? Itt, a préri közepén? – Vigyorogtam el magam és ellépve a lány mellől, elindultam az ismeretlen tárgy felé.
Klárinak igaza volt. Tényleg egy ajtó volt. Mégpedig, egy igazán szemrevaló, apró, míves faragásokkal teli, hófehér ajtó.
   - Ki lehet ilyen pihentagyú? – Nevettem fel és kritikusan körbejártam a nem éppen szántóföld közepére illő tárgyat. Klári nem válaszolt. Komor arccal, lassú léptekkel ő is körbejárta, majd tétován megérintette a felületét.
   - Nagyanyám azt mesélte – Mondta halkan. –,  minden embernek, életének legvégén egy ajtó  állja az útját.  Senki sem tudja, hová vezet, vagy,  hogy hová jut rajta keresztül, mégis…  mindenkinek át kell mennie rajta.
- Minden bizonnyal igaza volt a nagyma-mádnak… – Válaszoltam színtelen hangon és az órámra pillantottam, de a lány nem észlelte testbeszédemet, figyelmét továbbra is az ajtó kötötte le.
 - Azt is mondta, hogy néhány nappal előbb,  mindenki megérzi az ajtó jelenlétét, ami nagy-  nagy nyugalommal  tölti el az ember szívét.

   - Lehetséges…
Klári rám nézett. Arca borzongatóan komoly volt, ami legalább annyira jól állt neki, mint a mosoly, mégis, utóbbit jobban szerettem volna most látni az arcán, ezért megpróbáltam őt kibillenteni, az ajtó árnyékából:
   - Talán vicces kedvű kamaszok hozták el vala-  honnan és rakták ide, vagy egy avantgárd  fotós hagyta itt,  miután végzett. – Ma-gyaráztam, de a lány nem figyelt rám. Sápadtan, mozdulatlanul állt az ajtó előtt, szemeiben növekvő félelem tükröződött.
 - Gyere! Legalább két kilométer gyaloglás vár  ránk, ha egyáltalán jó irányban haladunk még… Mondtam kicsit ingerülten, mert egyre inkább úgy tűnt, hogy így nem fogom elérni az egyórási, Pestre visszainduló járatot. A lány lassan felém fordította a fejét. Könnyek folytak végig az arcán, és csak most vettem észre, minden ízében reszket.
   - Ez az… ajtó…
  - Mi van vele? – Léptem közelebb hozzá türel-metlenül.
  - Valamelyiküké…
 - Ne butáskodj már Te lány! Ez csak egy ajtó,  amit pár mókás fószer iderakott! Nem  kell mindent  a    természetfelettinek tulajdoní-  tani! Gyere,  induljunk és mesélj inkább magadról!   Annyi mindent szeretnék még  rólad megtudni! – Indultam tovább határozottan, hátha Klárit jobb belátásra bírom vele és követni fog, de Ő  nem mozdult. Behunyta a szemét és hangtalanul sírt tovább.
Felsóhajtottam és újra visszamentem hozzá.
   - Mit akarsz, mit tegyek? – Adtam meg ma-gam a sorsomnak, az egyórási busz remé-nyében.
   - Át kell… mennünk rajta… - Zokogta. Mind-kettőnknek…
   - Ez hülyeség…
   - Át kell… mennünk! – Emelte fel a hangját Klári.
Pár, hosszúra sikerült pillanatig szótlanul figyeltük egymás tekintetét, majd lassan bólintottam:
 - Rendben… felvállalom a porondra elsőként  belépő bohóc szerepét. De ígérd meg, ha  mindketten    átmentünk rajta, nincs többé föl-  döntúli, meg halálátjáró! Hanem megyünk tovább  a dolgunkra, és Te pedig  mesélsz tovább    magadról!
A lány elmosolyodott egy pillanatra, aztán újabb könnyek jelentek meg gyönyörű szemeiben. Egészen közellépett hozzám, szorosan átölelt, lábujjhegyre állt és megcsókolt. Váratlanul ért Klári spontán szeretetkinyilvánítása, ezért férfi létemre is úgy elpirultam, mint egy kamasz fiú az első csók után.
 - Szeretlek Téged Gergő! Ahogyan mindig is  szerettelek és szeretni foglak!
 - Ő… hát… – Hebegtem, de a lány sokkal határozottabb volt, mint én. Ellépett tőlem és bátorítóan rám mosolygott:
   - Menj… odaát majd találkozunk…
 - Igen! – Vigyorogtam hülyén. – Kábé három  másodperc múlva…
Megcsóváltam a fejem, aztán lezser magabiztossággal kinyitottam az ajtót és átléptem a küszöbét. Útközben nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak vissza:
   - Akkor, odaát találkozunk… – Emeltem fel az ujjam fenyegetően.
Klári nem válaszolt. Csak halovány mosollyal bólintott. Becsuktam magam mögött az ajtót és alaposan körülnéztem odaát. Átláthatatlan köd vett körül, csakúgy, mint az előbb. Semmi változást nem érzékeltem itt a túlvilágon, ezért enyhe gúnnyal színezve, bátorítóan hátra-szóltam:
 - Jöhetsz! Ideát minden oké, csakúgy, mit  odaát…
Nem jött válasz, ezért visszafordultam az ajtó felé, hogy előzékenyen kinyithassam a lány előtt, de döbbenetemre az már nem volt sehol. Eltűnt.
Bután néztem körbe, mint a kandi kamerás filmekben a mit sem sejtő, palira vett áldozat.
   - Klári…?
Bármerre néztem, falként vett körül a sűrű köd.
   - Ez egyáltalán nem vicces! Gyere elő!
A fehér párapamacsok, mintha csak egy lágy fuvallat hatására tennék, lágyan örvényleni kezdtek körülöttem, majd ez a fuvallat elérte az arcomat is és jólesően végigcirógatott.
   - Klári! Válaszolj már!
Nem kaptam választ. Helyette halálos, néma csend ereszkedett rám. És azóta sem válaszolta meg senki nekem, mi is történt akkor, ott, azon a napon… Bár, az is igaz, soha nem is mertem megkérdezni senkitől…

Verőfényes, késő őszi idő volt. A temető gesztenyefái még nem hullajtották el teljesen megsárgult leveleiket, de többségük már jócskán betakarta lombjával a földet és az alattuk álló sírköveket is. Anyám sírján, még ott volt a tavalyi csokor, amit én hagytam ott. Azóta senki sem volt kint nála. Friss vizet töltöttem a betonvázába és kicseréltem a mumifikálódott növényt egy élettel telire.
  - Egy év múlva ugyanerre a sorsra jut ez is… – Gondoltam magamban és körbepillantottam. Bár halottak napja volt, mégis, csak egy öreg nénit láttam a temetőben, aki az egyik sír fölé hajolt éppen.
 - Erzsi néni…? – Mondtam ki akaratlanul is a nevét hangosan, amikor felismertem őt.
Az öregasszony felegyenesedett és felém fordult.
  - Ismerjük egymást? – Kérdezte.
- Fazekas Gergő vagyok! A kisfiú a szomszédból!     – Válaszoltam és elindultam felé.
   - Gergő…? Istenkém! Kész férfi lett belőled!
Átöleltem a törékeny asszonyt, de bevallom alig vártam már, hogy az ilyenkor kötelező, udvarias kérdéseknek vége szakadjon, máris a lánya, Klári felől érdeklődtem. 
Ráncos arca elkomorodott és mereven a sírra szegezte a tekintetét.
   - Hát, Te nem tudod?
   - Mit? – Kérdeztem riadtan.
   - Meghalt… éppen ma egy éve…
   - Mi?!
  - Tudod… Ő nagyon beteg volt… a veséi leálltak és… dialízisre kellett járnia… Jó pár év telt el így, hogy  kétnaponta bejárt Pestre kezelésre. Aztán… valamiért úgy döntött, hogy… nem megy többet… Illetve,  előttem eljátszotta, hogy bemegy, de… csak sétált egyet a városban és utána visszajött… mintha minden  rendben lenne…
Hideg borzongás futott végig a hátamon, ahogy követve az asszony tekintetét, az előttünk lévő sír keresztjére pillantottam. Klári mosolygott rám egy fényképről. Olyan tisztán és angyalian, ahogyan csak Ő tudott mosolyogni…
Azóta sem mosolygott így rám senki…

Farkas László