Levettem a kabátomat, feltettem a fejem felett lévő poggyásztartó polcra, majd bevackoltam magam egy ablak melletti ülésre. Üres tekintettel bámultam ki az ablakon, ugyanis semmit sem lehetett látni az odakint befeketedett világból, hisz tél lévén, sajnos már a délután is estének számított. Ráadásul a vonat belső, fénycsöves lámpáinak ablakról visszaverődő fényei sem segítettek benne, hogy tüzetesen végignézhessem a felszállásra várakozók arcát.
Felsóhajtottam és mélyen beszívva magamba a tetszetős FLIRT vonat jellegzetesen új szagát, inkább az ajtó felé fordítottam a figyelmemet, ahol leendő utastársaim szálltak fel éppen:
Vihogó iskolás lányok lépkedtek fel vidáman a lépcsőkön először, a maguk irigylésre méltó, fiatalos lendületével és foglalták el a mögöttem lévő üléssorokat. Közvetlen utánuk, egy idős hölgy kapaszkodott fel egy kerekeken guruló szatyrot vonszolva maga után, és céltudatosan leült a hozzá legközelebbi ülésre. Egy fiatal fiú követte őt okos telefonját nyomkodva szórakozottan. Kényszeredetten elszakította tekintetét a készülék tizenhatmillió színárnyalatot is megjeleníteni tudó képernyőjéről és körbepillantott. Kiszúrta a még üres helyeket körülöttem és, minta ott sem lennék, szó nélkül, lazán ledobta magát velem szemben, bedugta fülébe a kicsiny hangszórókat, csutkára tekerte az elektronikus hangokból és zörejekből álló zenét, és behunyva szemeit, teljesen kizárt minket korlátolt és szegényes, digitális effektusokon alapuló világából.
Egy szemüveges, aktatáskás férfi jelent meg az ajtóban. Hideg, szürke szemeit kritikusan járatta körbe, megfelelő ülőhely után kutatva. Pár pillanatig elgondolkodva méregette a két üres helyet, ami maradt még mellettünk, aztán vagy miattam, vagy nyeglén elterülő, ifjú társbérlőm miatt, inkább úgy döntött, állva marad az ajtó melletti korlátnak támaszkodva.
   - Szabad ez a hely kedveském?
Összerezzentem a bántóan érdes, női hangtól. Riadtan kaptam oldalra a fejem, és amit láttam, csak még jobban megrémített:
Nagydarab cigányasszony állt mellettem, talán a tőle telhető legkedvesebb, mégis rettenetet keltő mosolyával az arcán, enyhe bajuszkezdeménnyel az orra alatt, talpig népviseletben.
   - Igen… – Mondtam kényszeredetten.
 - Köszönöm a jóságodat! Isten megáldjon Tégedet a  családoddal együtt!
Hangos nyögéssel leült az ifjú mátrixvitéz mellé, aki épp virtuális turistaúton járva a megabitek földjén, észre sem vette újdonsült társbérlőnket.
   - Jaj, édes Istenkém az égben… – Sóhajtott az asszony bágyasztó hagymaszagot eregetve felém, amikor végre elhelyezte hatalmas testét a székben. Szinte ráfolyt a mellette ülő, közel harmad akkora fiúra, aki kényszeredetten kicsi összébb húzta magát ugyan, de arra már nem méltatta a helyzetet, hogy ki is nyissa a szemét. A nő, tekintettel az egyre szűkösebb helyre, előzékenyen megigazította az ülés mellé helyezett, óriási, fonott kosarát, amitől még kevesebb hely maradt az üléssorok között elhaladó utasok részére, aztán a fiatal fiút és csodaketyeréjét vette alaposabban szemügyre. Tekintetével bizalmatlanul végigkövette a telefonhoz csatlakoztatott, vékonyka kis vezetéket, ami a gyerek fülében végződött és megborzongott. Aztán ijesztő hirtelenséggel rám kapta ravaszul csillogó, fekete szemeit. Csak nagy késéssel tudtam elmenekíteni előle pillantásomat a kinti sötétségbe. Persze Ő is nagyon jól tudta, hogy semmi sincs odakint, ami tőle látványosabb lehetne, ezért tenyerével a térdemre csapott, visszarántva ezzel engem a menekülés ösvényéről:
   - Meg fogja ölni…
   - Mi…?
Az asszony a fiú felé biccentett, sokat mondóan a készülékre pillantott, elhúzta a száját, amitől jobbszeme becsukódott és megismételte a megállapítását:
   - Meg fogja Őt ölni az a dolog a kezében… Nem a testét, hanem az agyát!
  - Elképzelhető… – Erősítettem meg az álláspontját, hátha békén hagy. Újra az odakint elsuhanó táj láthatatlanságába próbáltam menedéket találni előle, de sajnos az asszony továbbra is társalogni kívánt velem:
   - A lelkét pedig megmérgezi…
Úgy döntöttem, nem reagálok. Inkább irigykedve sandítottam a gyerek okos telefonjára. Kénytelen voltam belátni, hogy bizony vannak jó tulajdonságai is ennek a boszorkányos masinának, ezért mélyen elhatároztam, amint hazaérek, rá fogok keresni szolgáltatóm weboldalán, egynek a beszerzési lehetőségeire.
   - Ránk támadt! Mégpedig a legkegyetlenebb gyilkosokkal…
   - Kicsoda…?!
  - Az, aki a sötétséget hozza… – Emelte fel piszoktól fekete mutatóujját figyelmeztetőn az asszony, és jobbszemét ismét behunyva, gyorsan körbepillantott, mintha Lucifer ügynökei is ott ülnének az utasok között. – A gyilkosok pedig, maguk az emberek! Ember, az ember ellen! Az egyiknek pénzt ígér, a fülébe súg  valamit, az pedig megalkotja, amire kéri, mert gyenge… A másiknak, a tudatlannak, már nem mond semmit, ezért az, megveszi a gonosz találmányát. – Biccentett ismét a fiú telefonja felé. – Így nyílnak meg a pokolbéli csatornák, amiken keresztül   a sötétség kórságként terjed majd ember és ember közt…
Unott arckifejezéssel bólintottam és átható tekintetének tüntetőleges kerülésével egyértelműen megüzentem a számára, hogy nem kívánok vele kommunikálni, de úgy látszott, nem ért, vagy inkább nem akar érteni a testbeszéd nyelvén. Továbbra is a titokzatos, sötétséget hozó fazon elektronikus világuralomra törésére figyelmeztetett:
   - A fekete erőt mi, magunk erősítjük! Mi vagyunk a  zászlóvivői!  Védőangyalaink pedig zokognak, mert nem     tudnak minket megóvni önmagunktól…
Zokogni tudtam volna én is kínomban. Segélykérőn pillantottam körbe, de senki, még a legkisebb együtt érző figyelmet sem szentelte nekem. Sem az aktatáskás pasas, aki látszólag gondolataiba mélyedve meredt ki a sötét ablakon, sem a másikoldalon ülő néni, aki álszent érdeklődéssel olvasgatott valami ócska szórólapot, sem a lányok, sem pedig a velem szemben, nyitott szájjal alvó nyikhaj. Mintha egy hatalmas búra került volna kettőnkre, aminek vastag üvegfalán át nem hallatszik hang, vagy épp a segélykiáltás.
   - Óvd meg fiaidat a sötétségtől, amíg képes vagy rá… – Hajolt közelebb hozzám tolakodóan bizalmaskodva az asszony.
   - Honnan a fenéből tudod, hogy fiaim vannak? – Förmedtem rá gondolatban, anélkül, hogy rápillantottam volna.
   - Meg van írva a szemeidben! – Suttogta még közelebb hajolva. – Ahogyan a sorsod is…
Hideg borzongás futott végig a hátamon egy pillanatra, hogy kimondatlan kérdésemet megválaszolta, de aztán hamar visszataláltam a felvilágosult, racionális világba. Annakidején Csillaghegyen, nagyapám szomszédságában cigányok éltek, akiknek asszonyai mind professzionális módon értettek a tenyérjósláshoz, jövőbelátáshoz, meg más, hasonló humbugokhoz. Gyerekkoromban láttam épp eleget tőlük, hogy ma, a huszonegyedik század elején, szélsebesen száguldva egy modern vonat kényelmes kocsijában, ne essek hanyatt az efféle hókuszpókusztól.
Halványan elmosolyodtam – talán nem titkolt fölénnyel is egy kicsit – és most már magabiztosan bámultam ki a Csomádi állomás sötét és kihalt világába.
 - Takard el az elmédet, hogy szemeiddel meglásd a  láthatatlant! – Mondta repedtfazék hangján a cigányasszony.
Fáradt voltam és ingerült a mai nap megpróbáltatásaitól, de úgy látszott, az asszony által emlegetett sötét herceg úgy döntött, hogy még nem volt elég belőlük… Túl kellett még élnem ezt is valahogy, csakúgy, mint főnökeim mélységesen együgyű és meddő törekvéseit, hogy felfogják, megértsék szakmai döntéseim miértjeit. Szörnyű nap volt a hátam mögött, egy idegőrlő nyolcórás szélmalomharc a tehetségtelenség, intelligenciahiány és a teljes agyhalál fekete mélységeivel küszködő, agyoniskolázott nyakkendősökkel szemben. Ráadásul, még az autóm is szervizben volt, belekényszerítve a tömegközlekedés kínjaiba, amikből most elég rendesen kijutott nekem…
Példát véve szemben ülő, ifjú és bölcs utastársamról, én is behunytam a szemem, és a tetszhalál nyugalmába próbáltam elmerülni, de az asszony már a markaiban tartott és nem engedett el:
   - Á! Igen, igen… az iskolák… – Kuncogott halkan, ami úgy hatott, mint egy szél lengette, nyitva felejtett, öreg kertkapu nyikorgása. – magabiztossá tesznek, de  vakká is!   Amit bennük tanulsz, más emberek tudománya, nem a  Tied! A tankönyvek megírják, mit gondolj a  világról, miközben elfelejted, hogyan láss a  szemeddel és  a lelkeddel. Ezt nem tudják azok, akikkel ma vitába  szálltál.
Ekkor figyeltem fel a csendre. Különös volt és nehéz, egyáltalán nem illett egy zajorgiákkal teli vonatra, ezért riadtan nyitottam ki a szemem.
Sűrű sötétség vett körül, amit a kriptába illő, súlyos csend csak tovább tetézett. Hideg borzongás futott végig rajtam, és fel akartam pattanni az ülésről, hogy körbepillantsak, de a lábaim nem engedelmeskedtek agyam parancsának. A körülöttem álló utasok fekete árnyként, fenyegető mozdulatlanságban fogtak közre, csupán kifejezéstelen arcuk és üres tekintetük látszott annak a tűznek a fényében, ami Isten tudja hogyan tudott életre kelni köztem, és a titokzatosan mosolygó cigányasszony között. Pánikszerűen próbáltam hátrébb húzódni, nehogy megégjek, de a testem nem működött. Mintha meghalt volna, magába zárva pániktól ide-oda csapongó elmémet…
   - Ne félj! – Nyugtatott az asszony. – Ez itt a lelked tüze.  Nem éget, mégis mindig melegedhetsz mellette. Mint,  ahogyan azok is, akiket közel engedsz hozzá.
   - Hol vagyunk…? És mi történik velem?
   - Pihensz. Rád fér…
   - De… hát én...
A tűz, mintha valaki olajat öntött volna rá, hirtelen akkorára duzzadt, hogy lángjai egy pillanatra még a cigányasszonyt is eltakarták előlem. Felkiáltottam félelmemben és menekülni próbáltam, de béna testem továbbra sem mozdult. A körülöttem állók, meg sem rezdültek a tűztornádó láttán. Élettelen szalmabábúként álltak tovább, üveges tekintettel meredve maguk elé. Talán nem is érzékeltek semmit az egészből.
Visszakaptam a tekintetem az asszonyra, de az, már nem volt sehol. Helyén egy fiatal, tíz-tizenkét éves forma fiúcska ült és figyelmesen nézett rám tiszta tekintetével a megnyugvó tűz lángjai felett. Azonnal ráismertem. Én voltam az a tiszta tekintetű gyerek, legalábbis, úgy a harminc évvel ezelőtti én. Nem tudtam megszólalni, de mit is mondhattam volna, hisz az egész szituáció annyira őrült vízió volt, hogy még megszólalni is szégyelltem.
A fiú haloványan rám mosolygott, majd lassan felemelte a kezét és az ablak felé mutatott. Engedelmesen követtem tekintetemmel a mutatott irányt. A vonat koromfekete ablakának felületén két arc rajzolódott ki a tűz kísértetiesen vibráló fényében. Mindkét arc az enyém volt. Fiatal, ránctalan, üde volt az egyik.
A kíváncsi, csillogással teli szemek, bizakodóan kutatták a jövőt, nem látszott bennük félelem, fáradság, vagy beletörődés a kirótt sors iránt, tettvágy és bátorság semmivel össze nem téveszthető ragyogása tündöklött bennük. Átpillantottam a másik arcra és megborzongtam. Egy megfáradt öregember nézett vissza rám az üveg tükréből. Tekintete fénytelen volt, talán az élet csatái és a belőlük visszamaradt rosszemlékek homályosították el…
A fiú megérezhette a bennem kavargó örvényt és bátorítóan rám mosolygott újra. Pár pillanatig merőn figyeltük egymást, majd visszamosolyogtam rá. Semmi okom nem volt, mégis mosolyogtam, hisz szó nélkül is megértettem, amit közölni akart velem. Elég volt csak a szemébe néznem és minden üzenete fényesebb lángra lobbant bennem, mint az a tűz, ami kettőnk közt lobogott.
Hogy mi volt az üzenet? Csupán egyetlen szó: Öröm.
Örömmel élni! Keresni, kutatni az örömöt és fellelni! Majd, mikor megtaláljuk, tovább  adni, hogy mások is részesülhessenek belőle… És mivel is lehetne tovább adni, mint a mosollyal, az érintéssel, az öleléssel, a simogatással, a felszabadult sóhajjal a… szeretettel…
A gyerek alig láthatóan bólintott, majd tükörképe lassan szertefoszlott, egyedül hagyva arcomat a vonat fekete ablakán. Újra sötétség vett körül és megnyugtató csend. Lehunytam a szemem.

  - Bocsánat… Uram…
Túlságosan távoli volt a hang, hogy kellő figyelmet tulajdonítottam volna neki. Lazának és könnyűnek éreztem magam, nem akartam megszakítani ezt az örömteli állapotot.
   - Elnézést...
Mély sóhajtással nyitottam ki szemeim, majd az éles fény miatt azonnal vissza is zártam őket.
   - Ébredjen, kérem…
Hunyorogva pillantottam fel ismét, és amit láttam, olyan szép volt, hogy úgy gondoltam, mindenképpen megéri felébredni:
Egy csodaszép, fiatal lány ült velem szemben, szégyenlős mosollyal az arcán.
  - Bocsánat, hogy felébresztettem… de a kezében tartott  jegyről látom, hogy Őrbottyánig szól.
   - Igen… – Bólintottam álmosan. – ott lakom.
   - Csak szólok, hogy a következő állomás Őrbottyán.
   - Ó… máris…?
   - Igen! – Mosolygott tovább a lány felém, ami jóleső  melegséggel töltött el.
  - Köszönöm… – nyúltam fel a kabátomért. – igazán  kedves. Nem is tudom, mihez kezdtem volna Vácon  ebben a hidegben…
   - Megvárta volna a visszafelé induló vonatot! – Nevetett fel kedvesen a lány.
  - Igen… valószínűleg az lett volna a legkézenfekvőbb  megoldás… – Mosolyogtam rá vissza és közben mélyen igazat adtam harminc évvel ezelőtti önmagamnak, hogy az Öröm valóban a mosoly útján is terjed.
   - Még egyszer, köszönöm szépen a figyelmeztetést!
   - Nincs mit. Nagyon szívesen!

A vonat lassan húzott ki az Őrbottyáni állomásról. Intettem a lánynak és Ő kedvesen mosolyogva visszaintegetett. Elgondolkodva figyeltem a távolodó szerelvény lámpáinak piros fényét, majd, mikor végleg eltűntek a szemem elől, mélyen felsóhajtottam és halkan, suttogva mondtam, hogy senki se hallja:
   - Igen… köszönöm a figyelmeztetést…

Farkas László