Isten tudja, hány sms érkezett már idén a telefonomra arról a rejtett számról, pedig még a negyedét sem hagytuk el a 2015-ös esztendőnek. Amúgy is, már január első munkanapjától kezdve úgy éreztem, hogy ennek az évnek minimum két órával rövidebbek a napjai, erre még ezek az ostoba sms-ek is pöckölgették az idegrendszeremet. Az elsőket olvasva azt hittem, hogy szokásos, agresszíven terjesztett reklámanyagok, amik először szűkszavú és idegesítően semmitmondó utalásaikkal felkeltik az érdeklődését a gyanútlan vásárlójelöltnek – mit húsz, huszonöt évvel ezelőtt az a híres Müszi reklám –, hogy aztán majd később, egy cunami lendületével nyakába zúduljon az a hatalmas információhalmaz, minek hatására, üres tekintetű droidként megjelenik majd a boltban, hogy megvegye az egész üzletet a csinos eladólányokkal együtt.
Nálam, az efféle marketingpropaganda úgy látszott nem talált célba, ugyanis ahelyett, hogy kíváncsivá tett volna, inkább alaposan felmérgesített. Hát, hogy a fenébe ne, amikor ezek az üzenetek mindig a legrosszabb időben bizseregtették meg a zsebem lévő telefont! Motorozás közben, munka közben, viharkárok felmérése során a tetőn, vagy épp akkor, amikor kiselőadást tartottam egy roppant kedves úrnak a Váci út-Megyeri út sarkán, közlekedési alapismeretekből.
Az sms-ek többnyire egyszavas üzenetek voltak, de gyakran előfordultak tőmondatok és, ha jókedvében lehetett a küldő, időnként még jelzők is helyet kaptak bennük... Csupán az első üzenetekre emlékszem élesen, talán azért, mert akkor még kellő figyelmet tulajdonítottam nekik. Az utolsókat viszont, már olvasás nélkül töröltem ki, hangos „anyáddal szórakozz!” felszólítással...
„ Figyelj! ; Állj! Ne tovább! ;Hallgass!; Gondolkodj! ; Normális vagy?! Nézz körül és láss!” Meg még ehhez hasonló baromságok, amiknek se füle, se farka. Talán iskolás tinik szúrták ki maguknak a telefonszámom valahol, és vihogva képzeltek lelki szemeik elé, amint bamba pofával, értetlenül állok üzeneteik értelmezése előtt. Biztosan remek szórakozás lehetett ez a számukra...
Egy nap szúrópróbaszerű ellenőrzést kaptam a Munkavédelmi Hatóságtól, és épp az auditor elé rakosgattam szép sorjában a kért iratokat, amikor megcsörrent a telefonom.
   - Bárki is vagy, a pokol tüze emésszen el! – Gondoltam, majd egy bocsánatkérő mosolyt hintve az ellenőr felé, kiléptem az irodából.
   - Tessék!
 - Mégis, mit képzelsz?! – Hallatszott egy felháborodott, női hang a vonal túlsó feléről.
   - Mi...? Ki maga?
   - Azt hiszed, hogy szórakozom én?!
   - Mi van?!
 - Nem azért írok neked, hogy olvasatlanul kitöröld!
 - Szóval, Te írogatsz nekem?! – Borította be elmémet a vörös köd, olyan agymosást végezve nálam, hogy egy pillanat alatt kitörlődött belőle minden, iratostól, ellenőröstől, irodástól együtt.
   - Én! Te pedig nem olvasod el!
   - Hát akkor idehallgass kisanyám...
 - Nem! Te hallgass ide! Ha még egyszer figyelmen  kívül hagysz, akkor vége! Érted?! Vége!
   - Miről beszélsz...?
   - Arról, hogy végeztem veled!
   - Végeztél?!
   - Örökre!
   - Még neked áll feljebb?! Hónapok óta zaklatsz,  és még Te vagy kiakadva?!
  - A kiakadva nem jó kifejezés! Őrült módon dühös   vagyok Rád! Ez a jó! – Javított ki a lány.
 - Hát akkor idehallgass, Te őrült módon dühös nőszemély! Gőzöm sincs, mit akarsz tőlem azokkal a habraty üzeneteiddel – szerintem,  nincs is épeszű ember, aki kiigazodna rajtuk –, de azt ajánlom, szállj le rólam sebtiben, mert én is őrült módon dühös leszek Rád, és akkor  nagy gáz lesz! – Fenyegetőztem, de ettől még én sem ijedtem volna meg, nemhogy egy profi zaklató.
  - Bocsánat gondnok Úr... – Hallatszott mögülem tétován az auditor hangja. – igazán nem szeretném megzavarni Önt...
  - Mit akar? – Kérdeztem durván, amit abban a szent pillanatban meg is bántam, hisz, ha ennek az embernek úgy tartja kedve, bármikor becsukathatja ezt az egész kócerájt. Finoman, udvariasan kellett volna válaszolnom neki, de a vita, ezzel a szemtelen csitrivel, egyszerűen felébresztette a Cro Magnoni ősembertől örökölt, és ez idáig szunnyadó, agresszív génbolyhokat bennem. 
- Csupáncsak az emelőgépek időszakos vizsgálatairól  szóló dokumentációt... ha lenne kedves...
 - Ott van, a második sorban! Vegye le! – Mutattam be idegesen az ajtóból is remekül látható polcra, majd neveletlenül hátat fordítva neki, továbbfolytattam a fenyegetőzést:
  - Szörnyen rohadék tudok ám lenni, ha akarok! Remélem, ezt egyszer, s mindenkorra megjegyzed magadnak!
  - Igen. Megjegyzem, hogy Te egy tudatlan és ostoba, mogorva fráter vagy, aki nem lát az orránál tovább, nem beszélve róla, hogy olykor,  még teljesen süket is!
A fene tudja miért, de hirtelen megenyhültem eziránt a vehemens amazon iránt, aki elementáris lendülettel szállt szembe velem, annak ellenére, hogy inkább nekem lett volna rá okom, hogy dühös legyek a zaklatásaiért. Mélyen felsóhajtottam, majd mikor megéreztem, hogy kellemesen ellazultam tőle, hangnemet váltva, megpróbálkoztam a józan érveléssel:
 - Na... zárjuk rövidre. – Javasoltam nyugodt hangon. – Mit akarsz Tőlem?
   - Hogy segíts nekem.
   - Ó... és miben tudnék én, Neked segíteni?
   - Vigyázni rád.
   - Mi?!
Nem jött válasz. Tisztában volt vele, hogy nagyon is jól értettem, felesleges ismételnie önmagát.
   - Miféle hülyeség ez?
 - Te megteheted, hogy annak tartsd, de számomra ez feladat.
   - Figyelj ide. Legyünk végre komolyak. Tudom, ha az ember fiatal, baromira tud unatkozni és ilyenkor bizony, mindenféle hülyeségeket  képes csinálni csak azért, hogy valamivel lefoglalja magát... Te ezzel foglalod le magadat, ami tulajdonképpen nem is nagyon érdekelne, ha  nem engem csesztetnél vele! Válassz inkább valami hasznos elfoglaltságot! Írjál könyveket, vagy kezdj el énekelni, de próbálkozhatsz a  sporttal is! Mindegy, hogy mit csinálsz, csak ne velem csináld! Érted?
Üres csend felelt a lány bársonyos hangja helyett.
   - Halló! Itt vagy még?
 - Te semmit nem értesz az egészből... – Állapította meg alig hallhatóan.
 - Belátom, nem. Hisz inkább csak szenvedő alanya vagyok nagybecsű törődésednek...
 - Szenvedő alanya... Gondolom első üzenetem is  csupa-csupa szenvedést okozott, amikor  meg kellett állnod a motoroddal...
 - Igen! Még sajnos túl jól emlékszem rá, mi volt az  üzenet... Figyelj!
 - Az. És mi várt a kanyar után, amikor nagy mérgesen zsebre vágtad a telefont, és újra elindultál?
  - Hogyhogy mi...? Semmi.
   - Egy autó vesztegelt pont a sáv közepén. Arra már nem emlékszel?
  - Ja! Na és!
 - Azzal a sebességgel, amivel addig haladtál, semmiképpen sem tudtál volna megállni.
   - Dehogyisnem! Nem ismersz Te engem!
 - De. Jobban is, mint Te, önmagadat.  Gyakorlatlan motoros vagy, ráadásul beképzelt.  Tökéletes párosítás a halálhoz...
  - Á! Lári-fá... honnan tudsz Te arról a napról...?!
  - És a második sms-re emlékszel?
  - Előbb magyarázd me...
  - Állj! Ne tovább! Ezt küldtem akkor, amikor vihar után, a bádoglemez borítást ellenőrizted a tető peremén végigsétálva.
 - Emlékszem. Bazi nagy szél volt, alig vártam már,  hogy végezzek a felméréssel, amikor persze, már  megint a legrosszabbkor szólalt meg  a telefon....  És akkor, milyen veszély leselkedett rám anyuci?
 - Nagyon is jól tudod, hisz közvetlenül előtted  történt minden. Akkor már törött volt középen  a lemezt rögzítő fül. A szél pár méterre előtted  tépte fel és vetette le a mélybe az egész  borítást. Ha nem állsz meg akkor, hogy megnézd  a telefonodat, veled együtt sodorta volna le a  bádogot.
   - Szerencsém volt... – Vontam meg a vállam.
   - Vagy talán, egy angyal vigyázott rád akkor?
   - Na, jó! Ez már több mint kamaszos hülyeség!  Azonnal mond meg, ki vagy és honnan tudsz  a dolgaimról?!
  - Bocsánat, hogy megint megzavarom... de a  dolgozók orvosi alkalmasságának nyilvántartására is  szükségem lenne... – Somfordált ki az  irodám ajtaján az ellenőr.
   - Bánom is én! Keresse meg, ha kell! Az is ott  van, a második polcon! Válaszolj! – Fordultam  vissza a telefonhoz. – Figyeltetsz?! Vagy tégla  van a kollégák között?! Ki az?! Azonnal mondd  meg a nevét! De, tudod mit? Nem kell, hogy  megmondd, hisz úgyis tudom! Az a féreg  Répási,  a sunyi üvegszemeivel! Igaz?!
   - Honnan tudna a motoros kalandodról? No meg  a harmadik sms-ről...
 - Miért...? Mi van vele? – Vettem vissza a  hangerőből hirtelen.
 - Úgy tűnik, még elég jól emlékszel rá... akkor  talán arra is, hogy hol voltál, amikor megkaptad,  és mire készültél éppen...?
   - Semmi közöd hozzá!
 - Csak hiszed, hogy nincs! Egy angyalnak mindenhez köze van! Különösen, ha épp ő a védőangyalod! Amikor megszólalt a telefonod, Te  épp egy kapu előtt álltál, egy vörös rózsával a kezedben és készültél belépni. Gondolkozz! Ez volt az üzenetem. Megfogadtad a tanácsom?
   - Meg...
   - És, mire jutottál?
   - Nem mentem fel végül... Haza mentem inkább  a családomhoz...
 - Akkor... most már talán elhiszed, hogy én  valóban a Te védőangyalod vagyok...
Nem válaszoltam. Inkább körbepillantottam.
 - Hol vagy? Gondolom most is itt vagy a közelben, hisz az a dolgod.
  - Bárhol jársz, én ott vagyok. És bármit is látsz, azt én is látom! Sőt, bármit gondolsz, meghallom! Nincsenek titkaid előttem, nem is  lehetnek, mert így tudlak csak megvédeni.
  - Minden rendben van gondnok Úr! Lépett mellém mosolyogva az auditor és barátságosan kezet nyújtott. Viszonoztam a kézfogást, elrebegtem valami köszönöm félét és udvariasan kikísértem őt a tekintetemmel. Az angyalnak viszont, nem tudtam megköszönni, hogy idestova negyvenhat éve féltőn óv engem. Hiába hallóztam még sokáig, senki sem válaszolt az éteren túlról...

Pár hét múlva elestem motorral. Nem történt semmi bajom, csupán a vadi új melegítőm ment tropára. Leporoltam magam, leültem a járda szélére és türelmesen vártam. Nem küldött sms-t a telefonbeszélgetésünk óta. Talán azért, hogy megtanuljam végre meghallani a suttogását vészhelyzetekben, amit ezek szerint, jócskán gyakorolnom kell még...
Hiába, szoknom kell az új helyzetet nekem is, hogy egy nagyképű angyal folyton a nyomomban jár és lépte-nyomon beleokoskodik a dolgaimba.
 - Nem bírja a sebességet a csajszi... – Gondoltam magamban és haloványan elmosolyodtam. – Visszább kell egy kicsit vennem a tempót,  hagy pihenjen néha egy kicsit. Megérdemli... sokat kell dolgoznia miattam...
Végigjárattam tekintetemet viharverte motoromon és magamban mélyen igazat adtam a mondásnak: Sose menj gyorsabban, mint ahogyan a védőangyalod repülni tud!

Farkas László