A Férfi meghallotta a halk sóhajt. Kinyitotta a szemét és a Nőre nézett, aki csukott szemmel feküdt mellette. Ösztönei egy tollvonással felülírták a helyzetet, amibe tehetetlenül belesodródtak, és amiben csupáncsak áldozatok voltak, nem pedig elkövetők. Aprólékos figyelemmel simogatta végig tekintetével a kívánatos melleket, amik szemet gyönyörködtető hullámzással mutatták a felgyorsult légzést. A Nő, mintha megérezte volna a figyelmét, kinyitotta a szemeit és felé fordult. Arcán fáradság látszott, ennek ellenére egy halovány mosoly jelent meg a száján, amikor tekintetük összetalálkozott. Pár pillanatig szótlanul figyelték egymást, aztán a Férfi megpróbált megszólalni. Ő is erősen küzdött a levegőhiánnyal, nehezére esett a hangokat szavakká formálnia, ezért nem is erőlködött sokáig. Csupán egy szót sikerült kimondania, de az viszont minden érzését kifejezte a Nő iránt:
  - Köszönöm…
A Nő alig észlelhetően szélesített a mosolyán, de csak átmenetileg tudta megajándékozni a Férfit vele, mert fejében egyszeriben fájó gondolatok tűntek elő, amik félelmet, kétségbeesést, és kínzó lelkiismeret furdalást hoztak magukkal. Elkomorodott, és újra behunyta a szemét. Csak reménykedni tudott, ha a Férfi arcát nem látja, talán a fájó érzések is nyom nélkül elillannak, de csalódnia kellett. Lehunyt szemhéjai alól könnyek jelentek meg és kezdtek el folyni vékony patakokban.
A Férfi irigykedve figyelte. Ő nem engedhette meg magának, hogy sírjon, hisz az megengedhetetlen lett volna a számára, ezért inkább kitapogatta és gyengéden megszorította a nő kezét, akinek nagyon jól esett a spontán bátorítás épp attól az embertől, akit bármennyire is a pokolba kívánt olykor minden rigolyájával együtt, és utálta minden rossznapját, mégis titokban, ellenállhatatlanul vonzónak tartott mindig is.
  - Mi… lesz velünk most…?
A Férfi pár pillanatig elgondolkodva figyelte a félelemmel teli, gyönyörű arcot, majd felsóhajtott és megrázta a fejét.
  - Nem tudom…
Nem hazudott. Valóban nem tudta mi lesz majd ezután, mert nem is akart gondolkodni mindazon, ami történt, és ami fog majd történni velük. Tudta, hogy csak átmenetileg menekülhet el így a gondok elől és előbb-utóbb szembe kell majd néznie velük, mégis, kizárva a külvilágot, azt akarta érezni, hogy elégedett. Elégedett mindennel, ami most ebben a percben történik vele, hisz itt feküdhet egészen közel a csodálatos nőhöz, akit tulajdonképpen az első pillantás után már imádott. Akit valahányszor meglátott, mindig rajongva figyelt, és mindig elszomorodott, ha eltűnt a szeme elől. Akit azonnal érinteni akart, ha újra feltűnt és sietősen elhaladt mellette. Miért is érdekelné bármi is, amikor az igazi nő mellett fekszik? A nő mellett, akiről mindig is álmodozott! Egy baromnak érezte magát, amiért eddig nem merte még önmagának sem bevallani, hogy szereti ezt a szelíd tekintetű kis pincérlányt. Kiabált vele, amikor eltörte azt a sok poharat, leüvöltötte a fejét, amikor az egyik utas ruháját telibe öntötte kávéval, és megalázta őt a konyha egész személyzete előtt, amikor beígérte neki, hogy beülteti egy mentőcsónakba és a hajó után köti két teljes órán át, ha még egyszer elkésik, és nem jelenik meg időben a konyhán.
Ezek a dolgok a legjobb pincérekkel is előfordultak, nem is egyszer. Mégis, ha Judittal történt, őt mindig keményen leteremtette, még akkor is, ha tulajdonképpen nem is okozott bajt. Senki sem tudta, miért haragszik ennyire a lányra, csak ő. Csakis ő tudta rá a választ…
  - Mert egy gyáva féreg vagyok… – Mondta ki akaratlanul a kritikát.
 - Hogy… mondja konyhafőnök Úr…? – Kérdezte tétován a lány.
Felé fordult és némi próbálkozás után rámosolygott.
Különös érzés volt most könnyedén megtennie azt, amit eddig bármennyiszer is próbált, sohasem sikerült. Rámosolyogni a csodálatos lényre, akit minden sejtjével és idegszálával kíván, akar és szeret. Igen! Szeret!
A lány számára is furcsa volt ez az ismeretlen arc, ami egy vérszomjas kannibál harci állarcát viselte eddig. Mosolyt látni ott, ahol ez idáig csak a gőg, a lenézés és a gyomorforgató felsőbbrendűség tükröződött, bizonytalansággal töltötte el.
  - Ne hívj így! Most már soha többé! Azt szeretném, hogy  bármi lesz is ezután, a keresztnevemen szólíts!
Judit elsápadt. Csillogó barna szemeit riadtan szegezte rá.
 - Nincs többé konyhafőnök Úr! – Folytatta a férfi. –  Meghalt! Helyette maradt egy odaadó társ, akit, ha  elfogadsz, mindig melletted lesz és szeretni fog!
A lány félrefordította a fejét és újra sírni kezdett. A Férfi elmosolyodott és gyengéden visszafordította maga felé a lány arcát.
  - Ne… kérem, ne…
 - Szerelmes vagyok beléd Judit! És ezt, már akkor  éreztem, amikor megláttalak a kikötőben felszállni a  hajóra! Pedig még azt sem tudtam, hogy Te leszel az új  pincérnő!
  - Akkor miért bánt így velem?! – Csattant fel a Nő. –  Miért alázott meg minduntalan?! Miért volt az én bűnöm sokkal nagyobb, mint bárki másé?!
  - Mert… féltem…
  - Kitől?! Tőlem?!
  - Igen… és féltem attól is, mi lesz, ha majd Te nem fogsz  viszont szeretni engem? De az igazat megvallva, attól  még jobban rettegtem, mi lesz, ha igen…?
  - Mi…?
A lány értetlenül és egyben vádlón nézett vissza rá, amitől a férfi megijedt és elfordította a tekintetét.
  - Hát… ezért volt minden…? Ezért kellett minden nap  sírva feküdnöm és kelnem? Ezért kellett elviselnem azt a  rengeteg gyötrelmet, mert… szeretsz?!
  - Bocsáss meg nekem… megértem, ha most…
  - Milyen szeretet ez…? Hogyan lehet így szeretni?!
  - Judit, én…
 - Ezért tart Téged mindenki egy vérengző fenevadnak!  Mert azt sem tudod, hogyan kell szeretni! De hogyan is  tudhatnád?! – Kiabálta már teljesen kikelve magából a  lány. – Hisz még magadat is  utálod!
  - Kérlek Judit…
  - Fel sem mondhattam, mert az Óceán közepén még azt  sem lehet! Egyetlen megoldás az lett volna, ha átvetem   magam azon a rohadt korláton!
  - Én próbáltam neked…
 - Mit próbáltál?! Elmondani, hogy szeretsz?! És mégis,  hogyan és mikor próbáltad?! Talán, amikor bent  marasztaltál, hogy felsikáljam a padlót? Vagy amikor  hajnalig poharakat kellett fényesítenem?! Megtehetted  volna, hisz mindannyiszor Te is ott maradtál velem és  kéjelegve nézted, hogyan kínlódom!
  - Ugyanúgy szenvedtem, mint Te… – Hajtotta le a fejét a  Férfi. – és… közben próbáltam elmondani neked, mit  érzek irántad, csak…
 - Csak a kannibál állarc alatt, egy félszeg kisfiú riadt  arcocskája rejtőzik! Igaz?! – Gúnyolódott a nő fölényes mosollyal, ami fájdalmasan belemart a Férfi szívébe.
 - Az… – Engedett utat megadóan a Nő gúnyolódásának. – csupán, egy félszeg kisfiú vagyok…

Lehajtott fejjel várta az éles szavak kegyelemdöfését, de Judit úgy látszott, nem akarta kivégezni. Bántó és fölényes mosolya megkeseredett, szemei újra könnybe lábadtak, ahogy végigtapogatták a mentőcsónak körül úszó roncsokat túlélők után kutatva.
  - És… hogy ezt… belásd… ennek a szerencsétlenségnek kellett megtörténnie?! – Intett körbe, majd újra a Férfira nézett, mintha talán ő okozta volna a hajó elsüllyedését. –   Hát tudd meg, hogy elkéstél! Csúnyán elkéstél… Itt már  nem számít semmi és senki! Mindenki meghalt…   mindenki…
 - Nem.
 - Mi…?
 - Nem mindenki.
 - Ránk gondolsz? – Kérdezte komoran a lány a könnyei  mögül.
  - Igen!
 - Csak idő kérdése, hogy mikor megyünk a többiek  után…
  - De ez, az idő jelenleg nekünk dolgozik még! A halál  haladékot adott. Élnünk kell vele!
  - Itt van már egészen közel hozzánk…
 - Itt! – Bólintott határozottan a Férfi. – Mégis kivár…  vajon miért?
  - Mit akarsz ezzel mondani?
 - Nekem kellett volna legelőször odavesznem, amilyen  ember voltam egész életemben. Nem adtam és nem is  kaptam szeretetet soha, és ha akadt is valaki, akit  szerettem, annak poklot csináltam az életéből, ahogyan a  Tiédből is… Ráadásul, még úszni sem tudok. Az  Óceán fenekén kéne most feküdnöm, visszaadva hitvány  életemet a sorsnak, mégis élek… mégpedig egy ilyen csodálatos ember segítő kezének a jóvoltából!  Kimentettél, noha semmiféle jóindulatot nem érdemlek  Tőled. Nem hagytál odaveszni… mondd miért? A lány  hallgatagon lesütötte a szemét.
A Férfi elgondolkodva figyelte őt, majd halványan elmosolyodott, közelebb hajolt hozzá és félresimított egy vizes hajtincset az arcából. Judit már nem ellenkezett. Talán észre sem vette a mozdulatot, bár ösztönösen a simogató kéz felé hajtotta a fejét.
  - Mondd… mihez kezdünk most ezzel a kevés idővel,  amit a haláltól kaptunk…? – Kérdezte reményvesztetten.
A férfi gondterhelten körbenézett a látóhatár mentén. Szemeivel elidőzött egy darabig azon a távoli, zöld foltocskán, ami, szinte alig volt észrevehető az úszó roncsok között. Oldalra pillantott. Mentőcsónakuk oldalához a szabályoknak megfelelően voltak odarögzítve az evezőlapátok, ahogyan lenniük kellett.
Mélyen felsóhajtott, aztán a parányi, üde zöld foltot vette újra szemügyre.
  - Megpróbáljuk örökké tenni… Együtt…

Farkas László