Gondolkodtál már azon, hogy mi, vagy mik az igazán fontos dolgok számodra az életben?
 Mi az, amire úgy érzed, egész utad során koncentrálnod kell, hogy olyan megbonthatatlan és harmonikus egyensúly kísérhessen végig életed kanyargós ösvényén, hogy amikor majd utolsó lépteidet teszed ebben a világban és a legvégén visszafordulsz, hogy egy pillantást vessél még a magad mögött hagyott sok-sok évre, mosolyogva lépj majd át azon a bizonyos ajtón, és ne pedig egy fáradt sóhajtással? Fel tudnád most hirtelen sorolni őket? Vagy egyáltalán, elő tudnád hívni, elméd legmélyéről? Mennyit kéne rajta gondolkodnod, hogy életed nélkülözhe-tetlen és legfontosabb kellékeit hiánytalanul összeszedd? És mondd, szerinted érdemes erről szót ejtenünk, vagy már régóta teszel rá, mi lenne a fontos, hisz már úgyis túl vagy azon a ponton, hogy efféle baromságokkal húzd az idődet? És érdekel-e, hogy vajon a másik ember-nek mi a fontos? A családja? Vagy csak önmaga? A kiskutyája? Az autója? A szex? A karrier? Vagy tán olyan is létezik, akinek fontos még egyáltalán, hogyan néz rá a többi ember?
De talán vannak még olyanok is, akiknek elég annyi az élettel való békéhez, ha megvan a napi piájuk…
Ostobaság lenne megkísérelni felsorolást írni azoknak a fontos és pótolhatatlan idegszálaknak a szövevényéről, amik az élettel kapcsolják össze a föld minden emberét, mert a végén valaki egészen biztosan felnyújtaná a kezét a tömegből, hogy;
 - Kérem szépen, az enyém kimaradt a listáról…
Hogyisne! Leállítani a drága időkereket, hogy ennek a piszlicsáré kérdésnek a megválaszolá-sával próbálkozzunk, aminek talán soha nem is jutnánk a végére?! Hiszen azt sem tudjuk biztosan, fontos-e egyáltalán a számunkra, hogy mi a fontos az életünkben!
Kényelmesebb lenne most csak lazán megvonni a vállunkat, és flegma beletörődéssel tudo-másul venni, hogy valamilyen felfoghatatlan oknál fogva, pont nekünk kellett megszületnünk. És, ha már egyszer megtörtént ez a fatális véletlen, próbáljuk meg úgy-ahogy végigcsinálni az életet, de közben tartsuk jól szemmel az út végén fenyegetően várakozó halált is, amihez születésünk órájától kezdve, minden eltelt nappal egyre közelebb kerülünk.

Valóban csupán a véletlen műve lenne, hogy pont mi születtünk meg? Lehet. Miért is ne le-hetne, hogy a sok-sokmillió ivarsejt közül, csupán a véletlenen múlott akkor, hogy pont a mi génjeinket hordozó termékenyítette meg édesanyánk petesejtjét? Hisz, egy olimpiai úszóver-senyen is nagyon sok múlhat a szerencsés véletlenen. Viszont ne feledjük; hogy a véletlenre sosem lehet győzelmet alapozni… Sőt, mondható, hogy túlnyomórészében egyáltalán nem, mert ahhoz kell még megfelelő fizikum, állóképesség, rátermettség, ügyesség, kitartás, elköte-lezettség, és még annyi minden, ami eljuttatja a versenyzőt a dobogó legfelső fokáig, akár nyolc, vagy akár sokmillió induló közül is.
A természet ugyanis sokkal előrelátóbb annál, hogy csupán a véletlen műve legyen életünk legelső és egyben legdrámaiabb versenyének végeredménye, de még az olimpiai dobogó sem igazán az. Mégis, a két versenyszám között óriási különbség van. Mégpedig az, hogy amíg az egyiknél elmondható, hogyha bár nem is mi nyertük meg a döntőt, már maga a részvétel is nagy megtiszteltetés volt a számunkra, a másiknál, a vesztesek „elismerése” a halál. Ők már soha nem indulhatnak neki egy újabb megmérettetésnek, hiszen a mi diadalunk, az elmúlást hozta meg a számukra. És lehet, hogy épp attól a testvérünktől vettük el az élethez való jo-got, aki sokkal többet tehetett volna az emberiségért. Talán feltalálhatta volna a rák ellen-szerét, vagy megtalálhatta volna a világbékéhez vezető kiutat, vagy akár még életeket ment-hetett volna.
De… az is lehet, hogy egy semmirekellő, alkoholista lenne csak, aki teherként élne most a társadalom hátán, és annyit sem érne az élete, mint egy fél pár lyukas zokni a szemétdombon.
Érdemes hát megbecsülni életünk első és egyben legnagyobb győzelmét! Legyünk hálásak ellenfeleinknek, hogy hozzásegítettek bennünket, és legyünk hálásak persze önmagunknak is, hogy kivételes képességeink segítségével, eljuthattunk ebbe a csodálatos világba, aminek gyönyörűségét életünk végéig csodálhatjuk! Persze ezt, csak akkor tudjuk megtenni, ha alkal-masak is vagyunk rá… Igen, ugyanis hiába a verseny, hiába a diadal, hiába a nyomában járó pusztulás, a természettől – vagy tán mástól? – kapott szupererő, ami az ellenfelek fölé emelt bennünket, ha alkalmatlanok vagyunk az élet és a világ csodálatára. Mert, ha figyelmünkkel minduntalan az élet keserűségét, fájdalmát keressük akár tudatosan, akár tudatlanul – teljesen mindegy hogyan –, súlyos bűnt követünk el! Ráadásul nem csak magunk ellen, hanem szeret-teink, és egykori ellenfeleink ellen is. Ha a világ árnyékait gyűjtjük magunkba, és elutasítjuk a napfényt, akkor sötétséggel mérgezzük magunkat és azokat, akik óvatlanul túl közel állnak hozzánk; a családunkat, gyermekeinket, barátainkat, és mindenkit, akik mit sem sejtve lépnek közel hozzánk, hogy mélyen a szemünkbe nézzenek.
De hát, Ádám és Éva óta tudjuk, hogy az ember alaptermészete miatt, kissé nehezen tűri a tiltásokat… Az akkori almaügy még mindig ugyanúgy burjánzik a világban, csak épp máskép-pen cseng. Például úgy, hogy:
 - „Megkérjük kedves gyengébb idegzetű nézőinket, hogy következő hírünk alatt fordítsák el tekintetüket a tévé képernyőjéről, mert felkavaró bejátszás következik.”
Még ha eddig nem is figyeltünk oda, ennek hallatán holtbiztos, hogy szivacsként szívjuk magunkba a hírblokk minden információját…
Vagy ott a híres tizennyolcas karika effektus: Már minden felnőtt az igazak álmát alussza, amikor a kiskorú rettegve kucorog a paplan alatt és a tévében doktor Hannibal Lecter jeges mosolyával néz farkasszemet.
Valahogy mi is így nézünk farkasszemet a sötétséggel, miközben nagyokat sóhajtozunk, hogy;
  - „De jó, hogy ez a rossz sem velem történt meg!”
Pedig nem is hinnénk, hogy az mennyire megközelített már minket… Ugyanis, amit látunk, arra emlékezünk. Amire emlékezünk, arra gondolunk. Amire pedig gondolunk, az jelen van, mégpedig bennünk van jelen! A puszta gondolatunkkal életvizet csepegtetünk az állítólago-san nem vágyott rosszra, ami szép lassan életre is kel majd, mint Drakula gróf a koporsóban, hogy aztán megerősödve kiszívja az életerőt belőlünk, és így magunk is vámpírokká válunk.
Sok, ilyen módon vámpírrá vált, szerencsétlen jár közöttünk emberi testben, és kortyolnak olykor nagyokat vérünkből, amit észre sem veszünk szinte. Csupán annyit érzünk, hogy min-den velük folytatott beszélgetés után, egy kicsit rosszabb lesz a kedvünk. Mégpedig azért, mert Ők professzionálisan értenek hozzá, hogy a beszélgetést két-három mondattal úgy for-dítsák át, hogy a legmulatságosabb vicc is, belekbe maró gyomorkeserűként hasson ránk.
Mivel védekezzünk hát a sötétség ellen?
Fénnyel! Ami olyan lángokból származik, amik valóban fontosak annak a lénynek, akit úgy hívnak: Ember! Amik nem kötődnek személyekhez, tárgyakhoz, eszmékhez, világi dolgokhoz, faji, vallási hovatartozáshoz, csupán az emberhez és annak életéhez.

Hát ezek azok a bizonyos fontos dolgok, amik minden ember számára más, és mást jelente-nek. Ezeknek a lángjai világítják be ösvényünk kanyargós és olykor bizony sötét részeit, ezek a lángok melegítik átfagyott, elgémberedett testünket, lelkünket, és ezeknek a lángoknak erő-teljes lobogása ad erőt számunkra, hogy ne adjuk fel az út folytatását. Minden embernél mást jelképeznek a lángok, és minden emberből mást hoznak elő.
Nekem is megvannak a saját lángjaim, ahogyan mindenkinek:

Egészség;        Boldogság;        Szerencse;        Igaz út.

Farkas László