Farkas László: Ócska, poros ládáink legmélyén
Talán százszor megfogadtam már, hogy péntek délután soha nem megyek egyetlen bevásárlóközpontnak a környékére sem! Akad elég könyöklés meg tülekedés odabenn, a munkahelyen is, egyáltalán nincs szükségem rá, hogy munkaidő után még idegesen tolongó – vagy ami még rosszabb –, bambán bámészkodó, figyelmetlen embereket és az út közepén hagyott bevásárló kocsijaikat kerülgessem, miközben kényszeredett, udvarias mosollyal, még én kérjek tőlük elnézés, mert szeretném közelebbről is megnézegetni a kiszemelt árut!
Azon a napon mégis, lassan, de biztosan a 2016-os év felé lépdelve, épp az aranyhétvége előtt, kénytelen voltam szent eskümet megszegni, hisz pont a számomra legkedvesebb embert hagytam utoljára az ajándékvásárlás hajszájában. Nem csoda! Miért is lenne az, ha hetek óta egy nyomorult, használható gondolat nem jutott az eszembe, mi lehetne az, az ajándék, amivel egy nőt valóban meglephetnék, és aminek ráadásul még hasznát is vehetné, nem csupán egy ezredik lomként kerülne be valamelyik szekrény, vagy vitrin süllyesztőjébe! De – ahogyan ez mindig is lenni szokott – váratlanul mellém szegődött a szerencse, amikor kedvesem előző nap este, gondterhelt arccal lépett ki a fürdőszobából, azzal a bizonyos epilátor nevű, ördögi masinával a kezében;
- Meg tudnád nézni? – Kérdezte bársonyos hangján. – Valami baj lehet vele, mert nem indul el… túl öreg már szegény…
- Hát persze! – Bólintottam kaján vigyorral a képemen, miközben fölényes magabiztosság áradt szét bennem tudván, hogy végre meg van az ajándék! Jobban mondva, a másik fele, mert az első egy teflon edénykészlet volt, amit már jó néhány hete beszereztem, de valahogy túlontúl közönségesnek tartottam csak azt a fa alá tenni, ezért gondolkodtam egy kiegészítő ajándékon még.
Gőzöm sem volt mennyi ideje állhattam már az epilátorok hosszú sora előtt, és hányadikat vettem le a polcról, olvastam el a leírását, majd tettem vissza a helyére, teljesen érzéketlennek bizonyulva már a mögöttem szűnni nem akaró tülekedéssel szemben, amikor, mintha csak az égből egy angyal ereszkedett volna le a megmentésemre, egy kedves női hang szólított meg a hátam mögül:
- Segíthetek?
- Igen! – Vágtam rá azonnal, gondolkodás nélkül és fordultam égi angyalom felé. – Melyiket javasol…
Elakadt a szavam az ismerős arc láttán. Agyamnak egy sötét, félreeső zugában, hirtelen felnyílt egy poros láda fedele, amiből elfeledettnek hitt, súlyos emlékek emelkedtek ki héliummal töltött léggömbként és takarták ki előlem a jelent: Szerelmes szavak, szívet melengető mosoly, lágy érintés, csókok mézédes íze, szenvedély, ölelés, sóhajok visszhangzó áradata, majd… könnyek, búcsú, hosszantartó, kiútnélküli szenvedés és fájdalmas magány kúszott elő a vasveretes láda mélyéről.
- Kriszti…?
- Szia. – Mosolygott rám a lány, további fájó emlékeket előcsalva ezzel a ládából. Tétován közelebb léptem hozzá, hogy üdvözöljem, de valami ostoba, régi beidegződés még ennyi idő elteltével is csodálatos ajkai felé vonzott. Úgy látszott, Őt is megtréfálták a régi, megszokott mozdulatok, mert először a száját kínálta felém, de aztán késve ébredő, együttes lélekjelenlétünk végül megmentette a helyzetet. Az utolsó pillanatban, mégiscsak Kriszti arcára érkezett az üdvözlés. Elpirult, ahogyan én is. Hosszan és szótlanul szemléltük egymást az idő érintéseit kutatva, miközben keserűen mosolyogtunk egymásra. Kriszti csillogó tekintetéből kiviláglott a nem várt találkozás miatti bizonytalanság, a mögül pedig, valahonnan sokkal mélyebbről, a fájdalom is, amit gondolom csakúgy, mint nálam, a láda tartalma ébreszthetett fel Csipkerózsika álmából…
- Semmit sem változtál… – Mondtam az igazságnak megfelelően.
- Te sem… – Bólogatott továbbra is mosolyogva, de túl jól ismertem Őt ahhoz, hogy megérezzem hirtelen felszakadó, vérző sebeinek fájdalmát.
Végigpillantottam rajta.
Karcsú, törékeny testét a bevásárlóközpont simulékony egyenruhája fedte, ami tökéletes, nőies alakját lobogóan fényes tűzoszlopként tükrözte szemembe, elvakítva engem.
- Itt… dolgozol? – Tettem fel teljesen feleslegesen a kérdést és pillantottam körbe a roskadásig feltöltött polcokon, csakhogy erőszakkal elszakíthassam vágyakozó tekintetemet Kriszti csodálatos fénysugaráról.
- Igen, már két éve.
- És… jól érzed magad… itt?
- Már jól… – Sütötte le szemét a lány, mint mindig hajdanán, ha valamit megpróbált elhallgatni
előlem. Persze, ez sohasem sikerült neki, hisz arca és tekintete áruló tükörként mutatta számomra tiszta lelkének viharait, és ha nem is mindig az első kérdésemre, de a másodikra már mindenképpen bevallotta, hogy mi is az, ami bántja őt. Most már nem volt jogom feltenni a kérdést… de nem is volt szükség rá. Anélkül is jól tudtam, hogy én, magam vagyok az oka fájdalmának. Én vagyok az, aki a megjelenésemmel újra feldúltam érzékeny világát és azt a belső békét, ami úgy, ahogy már kezdett végre helyreállni benne a szakításunk óta.
- Ajándék? – Biccentett a kezemben lévő dobozra.
- Mi…? Ja, igen… annak szánom… Csak épp, sosem használtam még ilyet, ezért fogalmam sincs, melyiket vásároljam meg…
- Jól választottál. – Mosolyodott el végre őszintén Kriszti, de a keserűség íze még így is érezhető volt. – Én is ilyet használok.
Gyönyörködve néztem jellegzetesen kislányos, tiszta mosolyát, ami úgy repített vissza a múltba, abba a piciny szobába, mint egy kiszáradt falevelet az út túloldalára a könnyű tavaszi szellő.
- …„És mostantól, bármikor erre a gyűrűre pillantunk, tudjuk, hogy valaki hazavár”…
Ezekkel a szavakkal jegyeztem el Őt a Balaton parti apartman hotel kisszobájában, azon az esős, júniusi napon…
Régen volt… de nem eléggé…
- És Neked? Sikerült mindent megvenned már? – Kérdeztem.
- Igen. Már egy hónapja lerendeztem mindenkinek az ajándékát.
Nagyon szerettem volna tudni, kik tartoznak a mindenki kategóriába, de természetesen, ehhez sem volt semmi közöm már. Kriszti, akinek annakidején mosolyáért, öleléséért harcba szálltam volna akár a fél világgal szemben, és képes lettem volna belehalni, csakhogy érinthessem Őt, mára egy kordonnal körbekerített, csodálatosan szép szoborrá változott át, akit csupán a tekintetemmel simogathatok, és akinek már csak az emlékek útján érezhetem simogatását…
Mély sóhajjal hessegettem el a ládából gátlástalanul özönlő emlékek szűnni nem akaró folyamát. Kriszti pillantását kerestem inkább, de égszínű csillámokkal teli tekintetét emlékek ködpamacsai fátyolozták el neki is. Fáradtnak, kimerültnek tűnt. Csak remélni tudtam, hogy csupán az év végi hajsza miatt.
- Anyudék jól vannak?
- Igen, köszönöm jól! – Mosolyodott el haloványan ismét.
- És… Te? – Kérdeztem tétován, félve attól, hogy nehezen gyógyuló sebei tovább sérülnek.
Nem válaszolt azonnal. De nem is nézett rám. Helyette a mellettünk lévő polcon sorakozó termékeken járatta szomorú pillantását.
- Köszönöm… jól meg vagyok. – Mondta, de a teste másról beszélt…
Mindent tudni akartam! Mindent, ami megtörtént vele ezalatt a nyomorúságos két év alatt! Hol járt? Mit csinált? Hogyan élte meg a szakításunkat és… hogyan élte azt túl, amit én is alig bírtam…?
- Ott laksz még? – Kérdeztem erőszakkal elnyomva háborgó lelkem hullámait. – Abban a Tátra utcai kislakásban?
- Nem. Másfél éve elköltöztem onnan. – Suhant át egy kósza felhő Kriszti sápadt arcán.
Közömbösen bólintottam, de szívembe mélyen belemart közös otthonunk hirtelen támadó emléke. Szerettem azt a kis lakást, bármennyire is idegenkedtem a belváros zord utcáitól, kipufogógáztól bűzös levegőjétől. Kriszti még ezeket is meg tudta szerettetni velem…
- És Te? Hogy vagy? – Kérdezte, mintha csupán puszta udvariasságból tenné, de éber tekintete elárulta, mennyire fontos ez az információ a számára.
- Köszönöm, én is meg vagyok. – Vágtam rá gyorsan, gondosan ügyelve rá, hogy egy parányi bizonytalanságot se lehessen kiérezni a hangomból. Pár másodpercig egészen mélyre merült tekintetével hazug csillogással telt szemeimbe, amitől megrémültem, hisz tudtam jól, milyen remekül tud olvasni az emberek pillantásából. Lesütöttem a szemem védekezésképpen és inkább az agyonsuvickolt, fehér, kerámiapadlót bámultam üres tekintettel egészen addig, amíg csak éreztem arcomon égető pillantását.
- Biztos vagyok benne, hogy nagyon örülni fog neki. – Mondta halkan.
- Ki…?
- Akinek veszed az ajándékot…
- Ja… igen… legalábbis, remélem…
Hosszú, fájdalmas csend ereszkedett ránk, miközben már mindketten a földet bámultuk, mintha bizony valami érdekes lenne ott.
- Mindig… jó érzékkel választottad meg az ajándékaidat. – Mondta végül halkan.
- A csíkos kardigánt is, amit nem mertél hordani az utcán… – Fűztem hozzá ironikusan.
- Azt az egyet kivéve! – Nevetett fel végre Kriszti, ami olyan jó érzéssel töltött el, hogy egészen beleborzongtam.
- Meg van még?
- Nincs… – Rázta meg a fejét, miközben mosolya olyan gyorsan tűnt tova, mint a nap melengető fénye, ha sötét felhő úszik elé. – a költözésnél sok minden elkallódott…
- Nem kár érte… gondolom a szabót, aki varrta, azóta már kiengedték a sittről…
- Azért nem volt olyan szörnyű az a kardigán! – Vett védelmébe Kriszti.
- Így visszagondolva a színére, én sem hordtam volna szívesen. Még talán foszforeszkált is a sötétben…
- Most miért mondod? Otthon hordtam én becsülettel!
- Csak előbb behúztad a függönyöket a szomszédok miatt…
- Jaj! Hogy Te milyen vagy! – Nevetett immáron másodízben Kriszti és én felszabadultan nevettem vele. Két hosszú, nehéz éve már, hogy nem nevettünk együtt. Jól esett látni a mosolyát és jól esett hallani a kacagását. Fájdalmasan jól esett…
- Te tényleg semmit sem változtál! – Ajándékozott meg újra bájosan kislányos mosolyával, és én áhítattal figyeltem óceán kék szemeinek ragyogását. Igaza volt. Sem én, sem pedig Ő nem változtunk ezalatt a sok, fájdalommal eltelt idő alatt. Csupán ez a pocsék világ változott itt körülöttünk, amivel egyikünk sem tud már mit kezdeni. Elsodort egymástól minket… Talán azért, mert nem szorítottuk kellően egymás kezét? Vagy túl gyengék voltunk hozzá, hogy kiérdemeljük egymást? És most? Vajon mit akart a sors ezzel találkozással? Miért kellett felnyitnia ócska, semmirekellő ládáink tetejét?! Mire volt ez jó?! Itt állunk egymástól egy karnyújtásnyira, de mindketten tudjuk, hogy már sohasem érhetjük el egymást! Soha!
Egy fiatal lány lépett oda hozzánk. Ugyanolyan egyenruhát viselt, mint Kriszti.
- Elnézést… – Szabadkozott egy bocsánatkérő mosollyal. – Kriszti, be tudnál jönni az infóba? Van egy garanciális reklamáció.
- Persze, rögtön jövök.
Magunkra maradtunk és újra bántó csend ereszkedett közénk. Csak ez valahogy sokkal súlyosabbnak, áthatolhatatlanabbnak tűnt, mint az előbbi. Kutakodva fürkésztük egymás pillantását, de csak a fájdalom elfátyolozott mélységét találtuk ott. Talán ezért is sütöttük le mindketten a szemünket…
- Mennem kell… – Mondta halkan. – várnak. Ahogyan Téged is…
- Igen… – Bólintottam anélkül, hogy rá mertem volna nézni. – és… nagyon sajnálom… – Bukott ki belőlem, amit azonnal meg is bántam.
- Mit?
Csupán egy mély sóhajjal tudtam válaszolni a kérdésére, ezért közelebb lépett hozzám, megérintette az állam, és gyengéden maga felé fordította az arcomat.
- Mit? – Ismételte meg a kérdését, talán egy picivel nyomatékosabban.
- Mindent… – Vallottam be őszintén. – Mindent… ami történt…
Nem volt visszaút. Most már kimondtam a szavakat, amiket önmagamnak sem mertem eddig, ezért kimondatlanul pihentek évekig annak az ostoba ládának a mélyén.
Kriszti elmosolyodott, lábujjhegyre emelkedett és megcsókolt.
- Boldogságot és békét kívánok. – Súgta a fülembe. – Az ünnepekre is…
Sokáig bámultam vágyakozva távolodó, csodálatosan nőies alakját, amit végül örökre elnyelt a végeláthatatlan polcsorok gonosz kígyója…
A kocsi oldalának támaszkodva bámultam az égen ragyogó milliárdnyi csillagot, miközben elgondolkodva figyeltem, hogyan bontakozik ki Kriszti gyönyörű arca lélegzetem hófehér ködpáráiból. Egy mély sóhaj után, kabátom zsebéből elővettem a tárcámat és egy rejtett rekeszéből kivettem az aprócska karikagyűrűt. Az Ő gyűrűjét, ami két éve már, mindenhová elkísért engem. Kis habozás után, óvatosan ráhelyeztem az autóm tetejére, majd beszálltam, indítottam és lassan elindultam. Vigyázva, hogy hosszú maradhasson a búcsú… Ameddig azt a sors is jónak látja…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés