|
Farkas László: Ember és az ő hite
Elgondolkodtak-e már azon, hogy mi is tulajdonképpen a vallás? Honnan fakad ez a gigantikus, láthatatlan erő, ami képes egy ember életfelfogását, életszemléletét, gondolkodásmódját átformálni, és pusztán a hit erején szárnyalva, képes emberek millióiban is jótékonyan tartani a reményt egy jobb világ eljövetelében? És vajon, honnan szállt belénk és hol lakozik odabent ez a különleges erő, ami olykor tud olyan mélyről fakadó, vad érzelmeket is felkorbácsolni bennünk, hogy sokszor ember fordul ember ellen? És hogy lehet az, hogy bárhol, bármilyen korban, bármennyire elszigetelten is élt (él) egy embercsoport, akár őserdőben, akár sivatagban, akár a hegyek barlangjaiban, mindnek volt (van) egy Istene, egy bálványa és egy kísértetiesen hasonlatos hite a teremtésről annak ellenére, hogy sohasem találkoztak egymással? Mi ez a titokzatos közös tudat? És honnan ered? Kell lennie valahol egy tisztavizű hegyi forrásnak, amiből az első ember valaha ivott és a gének útján továbbadta a megtapasztalást nekünk, a leszármazottainak. És vajon hogyan lehet, hogy bár mindannyian ebből a közös tudatból merítjük hitünket, más és más módon értelmezzük, hogyan kell élnünk és, hogy mi a feladatunk a világban?
És miért nem elég a halk szó? Miért kell fennhangon szónokolni, vagy üvöltve sarat, köveket dobálni, bothoz, kardhoz, buzogányhoz, vagy akár automata fegyverekhez, rakétához nyúlni, hogy Istenbe vetett hitünket kiálthassuk mások arcába, akik ráadásul ugyanannak a szent akaratnak a szolgái, mint mi, csak éppen máshogyan nevezik Istent? Mi értelme ennek? És egyáltalán, valóban kell-e még akár embert is ölni ahhoz, hogy bebizonyítsuk, hogy a mi hitünk Istenben sokkal erősebb, tisztább és példaértékűbb, mint kezünk által meggyilkolt, halott ellenfeleinké? Hisz az Ő hitvallásuk, nem rombolhatja le saját, rendíthetetlen hitünket! Vagy igen...? Lehet, hogy az ettől való félelem vezetett azokhoz a szégyenletes vallási háborúkhoz, amiknek férfiak, nők és gyermekek milliói estek áldozatául szerte a világon Isten nevében?
Tényleg így akarná a Mindenható, hogy nevét akár még a teremtményei életének árán, vérrel és halálsikolyokkal hirdessük? Nem. Mások életére törni gonosz sugallat. Aki gyilkol, bármilyen indokkal is tegye azt, az Isten parancsolata ellen fordulva a gonoszt szolgálja, tehát Istentagadó.
Sok kérdés van, sok kínos kérdés… Vallásról kérdezni pedig merészség, mert valaki a világban úgyis felkapja a fejét, háborogva mondván; Hogyan merészelsz kételkedni az én hitemben?! Vagy épp; Hogy lehetsz ilyen balga! Hinni csak az anyagban lehet?!
Szerintem nyugodtan kijelenthetem anélkül, hogy önérzetében megbántanék bárkit is, hogy a vallás, még akár szélsőségekbe hajlóan is megosztó erejű tud lenni. Vagy hiszünk benne, vagy nem. De olyan semmiképpen sincs, hogy csak egy részét hisszük, más részét pedig nem. Tiszta sor! Így alakult ki az idealista és a materialista világnézet.
Viszont, e két világnézet éles ellentétéből még sohasem törtek ki évszázadokon, vagy évezredeken át tartó véres háborúk…
Vallási háborúk viszont voltak, vannak – és ne legyen igazam – de még lesznek is…
Vajon miért? Miért van, hogy azok az istenfélő, jámbor bárányok, akik hiszik Isten mindenhatóságát, akiknek békét és megnyugvást hoz megtisztult lelkükben a hit, képesek gyilkos démonokká válni és vérszomjas csatakiáltással semmibe venni az Úr ötödik parancsolatát? Mi, vagy ki hatalmazza fel őket erre? Isten? Jehova? Elohim? A Mindenható? Jahve? A Teremtő? Vagy tán az Atya?
Nem. Biztos vagyok benne, hogy azok a szent inkvizítorok, akik Isten szolgáinak hirdetve magukat,
emberek százezreit kínozták halálra, vagy II. Orbán pápa megszentelt, gyilkos keresztes lovagjai, de még a mai idők fanatikus terrorista mészárosai sem tudnának egyértelmű bizonyítékokkal előállni, hogy a Mindenható, emberek megölésére biztatta volna őket… Effélét Ő sohasem tenne.
Teljesen világos, hogy az a szánalomra méltó ösztönlény, aki embernek nevezi magát, képes csak arra, hogy a vallást, Isten nevét és annak második parancsolatát szándékosan, vagy bután másként értelmezve, céljainak elérésére használja saját maga és mások hitét, a gonoszt szolgálva ezzel.
De egyáltalán, hogyan lehetséges ez? Hogyan lehet másképpen értelmezni Mózes kőtábláinak mondanivalóját? Hisz azokon minden egyértelműen le van írva!
Majd szólta Isten ezeket a szavakat, mondván:
Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéből,(a) szolgaság házából.
Ne legyen(ek) neked más istene(i)d énelőttem. Ne készíts magadnak szobrot, sem semmiféle(kép)mást (arról/azokról,) ami(k) az egekben van(nak) fent, se ami(k) a földön van(nak) lent, se ami(k) a vizekben van(nak) a föld alatt. Ne borulj le nekik és ne engedd, hogy szolgálatukra kényszeríttess, mert én, az Örökkévaló, a te Istened, féltékeny Isten vagyok, aki meglátogatja az apák vétkét a fiakon harmad- és negyed ízig azokon, akik gyűlölnek engem – de kegyelmet cselekszem ezer ízig az engem szeretőknek és azoknak, akik megtartják parancsolataimat.
Ne vedd fel az Örökkévaló nevét hiába(valóságra) mert nem nyilvánítja tisztának az Örökkévaló azt, aki hiába(valóságra) veszi fel az Örökkévaló nevét.
Emlékezz meg a szombat napjáról, hogy megszenteld azt. Hat nap dolgozz és végezd minden munkádat, a hetedik nap azonban az Örökkévaló, a te Istened szombatja. Ne végezz semmilyen munkát te, se a fiad, se a lányod, szolgád és szolgálólányod, se barmod, se a jövevény, aki a kapuidon belül van, mert hat nap alkotta az Örökkévaló az egeket és a földet,
a tengert és mindazt, ami azokban van, de megnyugodott a hetedik napon – ezért megáldotta az Örökkévaló a szombat napját és megszentelte azt.
Tiszteld atyádat és anyádat, azért, hogy meghosszabbodjanak napjaid a földön, amit az Örökkévaló, a te Istened ad neked
Ne gyilkolj!
Ne törj házasságot!
Ne lopj!
Ne tégy felebarátod ellen hazug tanúbizonyságot!
Ne kívánd felebarátod házát, ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálólányát, se ökrét, se szamarát –
Se semmit, ami a te társadé!
Forrás: Wikipédia, Tíz parancsolat
Teljesen egyértelműen fogalmazott instrukciók, mit vár el tőlünk Isten. Még az ateista világnézetű ember is egyet kell, hogy értsen a kőbe vésettekkel, mert azok az erkölcs, a logika, a békés egymás mellett élés és a józanészből fakadnak, akárcsak közösségi törvényeink nagy része is. Törvényeink pedig civilizációnk alapjai.
Tehát, Mózes Sínai kőtábláinak eszméin nyugszik civilizációnk, függetlenül attól, hogy hiszünk-e benne, vagy sem. Emberré válásunkat talán épp e kőtáblák keletkezésétől kéne, hogy számítsuk, nem pedig a fáról való lejövetelünktől…
Miért van az mégis, hogy csodálatos civilizációnk és igaz (?) hitünk ellenére, még ma is sokszor inkább állatok vagyunk, mint emberek? Talán, mert nincs állandóan az orrunk előtt lengetve a két kőtábla, hogy figyelmeztessenek bennünket hogyan kéne élnünk emberként? Miért tehetjük meg, hogy néha, vagy tán sokszor, büntetlenül megfeledkezhetünk Isten intelmeiről?
Mert nincsenek kőtáblák… Az ember ugyanis jó mélyen elrejtette egy hányattatott sorsú Frigyláda mélyére, aminek a hollétéről szintén nem tudunk semmit, vagy legalábbis, csupán homályos sejtéseink vannak róla. De, ha jobban belegondolunk, semmilyen tárgy nincs a birtokunkban, amit egyértelműen bizonyíthatóan Isten adott át nekünk. Eltűntek, vagy csupán az ember tesz említést róluk az általa írt bibliának nevezett könyvben, amit, ha igaz hívők vagyunk, minden sorát hinnünk kell, hogy mások ne kiálthassák ránk, hogy istentagadók vagyunk.
Pedig Istent nem azzal tagadjuk meg, ha nem hiszünk az emberben, hanem azzal, ahogyan élünk, ahogyan cselekszünk…
Öreg, mélyen vallásos, kedves kollégám, akivel sajnos időhiány végett csak nagyritkán tudunk elszakadni az élet örlő malmából, hogy a vallás kérdéseiről beszélgessünk, egy ilyen ritka beszélgetés során mondta: „Hinni kell, máshogyan nem működik!”
Hinni Kell?! Hát Istent el kell hinni, nem pedig megtapasztalni, érezni, tudni Őt? Hinni kell? Nem pedig meggyőződéssel lenni, hogy anyag nem keletkezik csak úgy önmagától, a semmiből? Vagy igen…? Hibás lenne tudományos elméletünk, miszerint; nincs keletkezés kiváltó ok nélkül?!
Mondjuk ki végre! Igenis, az anyagot létre kellett hozni! Meg kellett teremteni azt, amiből az univerzum született, és az ősrobbanást is ki kellett váltani, hogy megteremtődjön a keringés és annak minden törvényszerűsége, amik által napok és bolygók születtek, közöttük a föld, amin víz, sivatag, hegyek, őserdők és élőlények vannak! A puszta hit, bármilyen erős is tud lenni, mindehhez a teremtéshez még mindig túl kevés. Hitünk – bármiben is higgyünk – mivel belőlünk, gyarló emberekből áramlik kifelé valami, vagy valaki iránt, változó intenzitású, mert valamikor erősek vagyunk, valamikor pedig elgyengülünk, hiszen emberek vagyunk, nem pedig gépek, amik mindig ugyanazt a teljesítményt adják, amire beprogramozták őket. Még maga Mózes is – aki talán a valaha élt, legalázatosabb hívő volt – ha csak egy rövidke pillanatra is, de elgyengült és elvesztette hitét, amikor negyven nap múlva visszatérve Sína hegyéről meglátta, hogy népe a távollétében egy Istenséget teremtett magának. Haragjában össze is törte az Isteni akaratot hordozó köveket. Pedig Mózes népe semmi mást nem tett, csupán emberként viselkedett. Nem volt számára egyértelmű valami, hát értelmezni kezdte azt a maga módján.
A bibliában is van sok, nehezen értelmezhető rész; például, hogy Istennek miért kell többszörösen is a saját, tökéletes mintájára alkotott ember ellen fordulnia? Ezeket a részeket így, vagy úgy, de értelmeznünk kell nekünk is, a saját magunk módján, hogy hitünk erős egységre épülhessen. Csakhogy épp ez, a saját magunk által értelmezett talány tesz minket gyengévé és sorol vissza időnként az állatvilágba…
A gyengeség sajnos emberi vonás. Mózest sem lehet megróni érte. A biblia szerint, Isten sem haragudott meg rá, bármennyire is rimánkodott Neki Mózes, hogy „törölje őt ki a könyvéből” a Mindenható, aki persze sohasem (!) cselekedne teremtményei ellen – ezt csak maga, az ember állítja Őróla… –, ezért inkább újraírta a parancsolatokat két másik kőtáblára és adta át őket ismét a gyarló ember kezébe.
Szóval… nagyon sok a megválaszolatlan, kínos kérdés a vallással és az ember által írt Bibliával kapcsolatban, amikre, ha akadna is rá vállalkozó, akinek van elég tudása és bátorsága hozzá, hogy kellő mélységekben meg is válaszolja őket, félő, hogy nagyon nehéz dolga lenne csak egyértelmű igeneket vagy nemeket mondani. Időnként elkerülhetetlenné válna, hogy saját értelmezéséhez forduljon segítségül valamelyik kérdés megválaszolásának során, ami nagyon nagy hiba lenne.
Mert hitünket nem egy másik ember értelmezésére kell alapoznunk – legyen az írás, szónoklat vagy épp fegyverropogás és halálsikoly –, hanem a saját megtapasztalásainkra, amik életünk során érnek minket. Ehhez szükséges viszont, hogy életünket tisztán és bűntelenül, a tízparancsolat sugalmai szerint éljük, hogy ezek a megtapasztalások tiszták és egyértelműek legyenek, hogy ne kelljen már megint a saját magunk módján újra és újra értelmeznünk, félreértelmeznünk őket!
Túl sok ember halt meg már ezek miatt az emberi gyengeségből fakadó félreértések miatt…
Farkas László
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
