Farkas László: A kristálypaloták lakói

Elgondolkodtak-e már azon…?

Elmélkedő írásaimat mindig így szoktam kezdeni. Kérdésekkel. Tudom, hogy nincs ez így jól, hisz, ha egyszer van merszünk írni valamiről, illene rá tudni a választ is, vagy legalábbis sejteni…
De nekem ezt is lehet, hisz jócskán túl vagyok már azon a koron, hogy akár egy picinyke szégyenérzet is megmoccanjon még bennem, ha esetleg ostoba kérdést tennék fel a világnak, vagy esetleg olyat, amire túlságosan is egyértelmű a válasz. Az én aurámba ugyanis vígan belefér, ha időnként gúnyolni való bohóccá tesznek buta kérdéseim. Mindent bátran megtehetek, mert én nem vagyok diplomás tanár, sem diplomás orvos, sem diplomás vezérigazgató, vagy diplomás Manager, akik ellentétben velem, egyáltalán nem engedhetik meg maguknak az ostobaság intézményét. Bár… mai többségük, ha végigtekintek az irányításukra bízott szakágakon –oktatásügy, egészségügy, mezőgazdaság, kül és belpolitika, közgazdaság, közigazgatás, állami és magáncégek, élelmiszeripar, építőipar, beruházások, stb. – mind nevetni való bohóc, nem több. Munkájuk tele van ostobaságból, logikátlan gondolkodásból eredő, kisebb-nagyobb, olykor végzetes hibákkal, amiket persze csípőből tüzelve meg tudnak magyarázni, még, ha önmagukat is kell meghazudtolniuk miatta.

Annakidején, ha a parasztember kapájával belevágott a földbe, majd vetett egy pillantást az égre, tudta, mi lesz a földjén egy hónap múlva. Nem kellett szavaihoz értelmező, vagy idegen szavak szótára, hogy megtudjuk milyen termés várható, ugyanis ő, a kétkezi ember, aki a legtöbb munkát végezte mindig is – természetesen a legkevesebbért –, jegyzetek nélkül is egyértelműen meg tudta fogalmazni, hogy az idei gabonatermés szar lesz, vagy éppen jó. Ráadásul, ő sohasem volt az ország első embere, kis, közép, de még nagydoktori címért sem viaskodott, és a keze alá sem dolgozott még soha magasan képzett, fiatal diplomásokból álló – divatosan magyartalan szóval élve – team, hogy megírja helyette helyesírási hibákkal színesített beszédét. Igaz, nem is váltották őt le soha a posztjáról, talán azért, mert senki sem irigyelte azt tőle…

Ma már nincs TUDÓS parasztember, akit a szülei és a természet tanított a tudományára, de még az igazmondó juhászok ideje is réges-rég lejárt… Az idők bizony változnak, gépiesedik a világunk, ma már többnyire Manager szemléletű, Manager gondolkodású Manager-droidok sétálgatnak öltönyben, vagy csupán egy feszes, kockás ingben, a csupa üveg irodaházak tövében, színes szalaggal a nyakukban, aminek a végén egy plasztik belépőkártya lengedezik, hogy Európai módon kitölthessék a képernyős munkavállalók óránkénti tízperces pihenőidejét. Aztán, persze sietniük kell szeretett monitoruk elé, hogy Excel táblázatokat és grafikonokat bámuljanak üveges tekintettel, amikből hosszas elemzés, kiértékelés, sőt, sok-sok hosszú és borzalmasan fárasztó – újmagyarul – meeting után, pont ők lássák el az internetről innen-onnan letöltögetett tudománnyal (?) azt, a földeken még termelni akaró, maroknyi embert, hogy mennyit, hogyan és milyen eszközökkel dolgozzanak a jó termés érdekében. Persze az efféle, bőkezűen mért tudomány nem az övék. Ahhoz túlságosan is buták, hogy önmaguktól kitaláljanak, vagy megszerkesszenek – ismét egy divatos szó: – project-et. Ezek a droidok nagy általánosságban, intelligenciájuknak megfelelően, a Jánosok kategóriájába csoportosíthatók. A tulajdonos kitalál valamit, ők pedig, ha jó, ha nem, bólogató Jánosként rábólintanak. Nem mernek ellentmondani, mert gyávák, tudatlanok vagy épp úgy gondolják, elúszkálnak a langyos vízben, amíg a főnök dolgozik helyettük. Az a szerencsétlen meg nem is sejti, hogyan lapátolja ki a pénzét az ablakon a herék munkáját végezve. A Jánosok meg tömény impotenciával felvértezve, áhítattal lesik a vezéri döntéseket – azokat a döntéseket, amiket elvileg nekik kéne felelőséggel meghozniuk, ha már egyszer fizetik őket érte –, miközben hűségesen csóválják neki mesterségesen felpumpált férfiasságukat.

„Szerencsés” esetben, nem csak ilyen agy halott diplomás robotok irányítják a fentebb nevezett intézményeket, szakipari ágazatokat és cégeket, hanem olykor vannak dörzsöltebb versenyzők is a küzdőtérben, akiknek ugyan szintén nincs tudás és tapasztalat az íróasztalfiókjukban, viszont ravaszak annyira, hogy titkárnőjükkel küldessenek egy e-mail emlékeztetőt az igazmondó juhászok felettesének, hogy a harmadik emeleti tárgyalóban jelenjen meg ekkor és ekkor munkamegbeszélésen. Ezeknek az értekezleteknek az időtartamát persze többnyire az erőviszonyok szemléltetése és a nagy porhintéssel járó rongyrázás teszi ki. De észrevétlenül, egy minimális mértékben, tényleges munkavégzésre is sor kerül, mégpedig olyan formán, hogy a felsővezető utasítást ad a középvezetőnek, hogy utasítsa a parasztembert, hogy az mondja meg, milyen termés várható, majd küldje meg az interjú eredményét neki, de csakis e-mail-ben, mert ő nagyon elfoglalt, nem ér rá, ő ezzel nem akar foglalkozni, és egyébként is, nem igaz, hogy diplomás felsővezető létére, neki kelljen még ezeket a méltóságán aluli ügyeket is intéznie!
A középvezető teszi a dolgát, mert mást nem tehet. Megkérdezi a parasztembert, aki belevágja kapáját a földbe, feltekint az égre, csakhogy ekkorra már annyira besötétedik, hogy csak a csillagok sápadt fénye ragyog annak fekete testén.

 - A rosseb se tudja ilyen sötétbe… – Vonja meg a vállát. – Majd holnap megmondom.

A középvezető idegesen a hajába túr, homlokán izzadságcseppek jelennek meg, mellkas tájékon tompa szúrás jelzi számára, hogy nem elégedhet meg a válasszal, hisz holnap hajnali tíz órára, mire a felsővezető beér a kristálypalotába, már annak postafiókjában kell lennie a válasznak.
 - Ne beszélj mellé! – Rivall rá az emberre. – Válaszolj, vagy holnap már be sem kell jönnöd!

A parasztember elhúzza a száját, tarkójára tolja a kalapját és elgondolkodva újra a csillagokat kémleli, de azok csak riadt csillogással, hallgatagon bámulnak vissza rá.

 - Honnan tudjam, hisz...

 - Kussolj, paraszt! Mondd a választ, vagy az utcára kerülsz a retye-rutyáddal együtt, mert a bank még a lyukas alsógatyádat is lepereli rólad!

 - Jól van, na! Szóból ért a magyar…

   Mondd meg a főnökeidnek, ha eleget fog sütni a nap is, akkor jó termés lesz!

A középvezető bent marad túlórázni, hogy elküldhesse az e-mailt, és még az sem jut közben nagy örömében az eszébe, hogy már két órája a családjával kéne lennie. Miért is jutna? Hisz két ember várja őt otthon, de főnöke csak ez az egy van!

Másnap a diplomás a közölt adatok alapján, egy újabb kimerítő meeting folyamán tájékoztatja a felső vezetést és a cég tulajdonosait, hogy önfeláldozó munkával, egész éjszakáját inkább az enyészetnek dobva a szent cél érdekében, specifikus analízisek hosszú sorát lefuttatva, bizton kijelentheti, hogy idén remek termés várható, így a cég pénzügyi szakértői megkezdhetik a nagyszabású beruházásokat.

Az elkövetkezendő egy hónap valóban sok napsütést hoz ugyan, de csapadékot, egy árva cseppet sem. A vetemény kiég, helyén száraz, repedezett földkéreg éktelenkedik. Kockásinges Managerek érkeznek drága céges autókon, és értetlenül csóválva fejüket, fényképfelvételeket készítenek okos telefonjaikkal, majd MMS-ben és e-mail-ben továbbítják a sok-sok kilométerrel arrébb álló üvegkalitka harmadik emeleti tárgyalójában ülésező vezetőség részére, akik flegma beletörődéssel szemlélik az élettelen föld szörnyűbbnél szörnyűbb felvételeit a kivetítőn. Mindegyik arcán a már jól ismert és tulajdonképpen már megszokott „Na, látjátok, én megmondtam”kifejezés ül, de megrendülés ráncai egyiknek sem fedezhető fel megvastagodott arcbőrén. Ők már nagyon is jól tudják, hogyan kell viselkedni hasonló helyzetekben, hisz a cég már több ízben is tovább képezte őket a legkülönfélébb felsővezetői tanfolyamokon, ahol többek között azt is megtanították nekik, hogyan kell elegánsan kihátrálni a háborús övezetből úgy, hogy véletlenül se vetülhessen rájuk az általuk közvetlen vagy közvetett módon okozott galiba gyanújának árnyéka.

Ne irigyeljük őket a tudományukért, ezt bárki utánuk tudja csinálni egy kis gyakorlással, nem kell hozzá diploma. Az alapja csupán annyi, hogy csak az hibázhat, aki aktívan dolgozik…

- Ki ezért a felelős? – Kérdezi erőltetett nyugalommal a tulajdonos. Kényszerpályán mozog ő is, ezért nem tehet mást, bármilyen gazdag és dühös is, neki is disztingválnia kell, hisz ő is azon a méregdrága Manager tanfolyamon tanulta a szakmát. Nehogy már kidobott pénznek tűnjön a beruházása!

 - Természetesen nem én! – Húzza el a száját sértődött felsőbbrendűséggel a diplomás. – Annak az idióta középvezetőnek a hibás adatgyűjtésének az eredménye az egész… Még egy nyavalyás Excel tábla tanfolyamon sem vett részt soha! Szörnyű, hogy ilyen dilettánsokkal kell dolgoznunk!

Persze az a dilettáns ezt nem hallhatja, mert csakúgy, mint arra a bizonyos Excel tábla tanfolyamra soha, erre az értekezletre sem hívták el, hogy érvelni tudjon igazáért, hisz az efféléknek nincs helye az ilyen megbeszéléseken és tanfolyamokon. Tanulja meg a táblázatokat maga! Ha van elég esze hozzá! Ha meg nincs, kösse fel magát!

De, ha netán valami fatális véletlen folytán meg is hívták volna kivételesen erre az értekezletre, akkor sem tudna elmenni rá, ugyanis két infarktus és két sikeres újraélesztés után, az intenzívosztályról csak nagy nehézségek árán lehetne elszabadulni a kristálypalota harmadik emeleti tárgyalójába…

Az első infarktus előtt fél órával, azért volt még annyi ereje, hogy kirúgja a parasztembert, aki az országúton bandukolva hazafelé, kétségbeesetten gondol most a kilátástalan jövőre. Mi lesz velük? Hogyan fizetik tovább a hitelt a házra? Efféle gondolatok teszik komorrá a tekintetét.
Már jó néhány kilométert megtesz, mire elég erőt érez ahhoz, hogy visszanézzen egykori munkahelye felé. Hosszan és merőn járatja tekintetét a végelláthatatlanul kopár és halott termőföldeken, majd alig láthatóan megcsóválja a fejét:

 - A francnak tanultak ezek ennyit, ha azt sem tudják, hogy a jó terméshez nem csak sok napsütés kell, hanem legalább annyi eső is…

 Valóban szükség van a kristálypalota lakóira és hadseregükre, a Manager-droidokra? Kifejezhető pénzbeli értékük? Leszedhető munkájuk gyümölcse, vagy csak erre a munka(?) kategóriára lett nagyon elmésen kitalálva a honorárium szó?

 Horribilis javadalmazásuk nyomja a vállalat bértábláját, amit a parasztember egyre nehezebben kapál össze, hisz ő dolgozik egyedül. Nem lehet, hogy pont ők okozzák az igazi gazdasági válságot? Nem kéne őket igazi munkára fogni végre? Több kéz, több termék, nagyobb profit!
 A tulajdonos miért fizet ilyen drága szócsöveket, hogy hangja elhallatszódjon a parasztemberig? Miért nem szólítja meg őt, és érdeklődik saját maga a várható termés mennyiségéről és, hogy mi veszélyezteti azt? Fontosak lennének az ilyen megbeszélések dolgozó és pénzember között, mert ilyenkor derülhetne ki ugyanis, mennyire jó befektetés például egy locsolórendszer…

Nem kéne most már véglegesen szakítani az idestova hetvenéves, hagyományőrző vállalati strukturális modellel? Az évtizedek alatt csupán a kávépusztítók beosztásának elnevezése változott, létszámilag továbbra is hereként zsongják körbe a királynőt…

Farkas László