Farkas László: A hős nyugdíjas

    Keselyűk köröznek az üvegpalota csúcsa körül az alkalomra várva, hogy lecsaphassanak az elgyengülten küszködő, egykoron erős és hatalmas, páncélos vándorra.

Nem csupán a gazdasági helyzet az, ami hozzárak némi erőt ehhez a gyengeséghez… Maga a páncélos lovag is vétkes, talán túlzottan is vonzódik a Manager szemlélethez?

„Új arcok, új gondolatok!” – Volt egykoron a jelszó! S lám, itt tartunk ma;

fagyos, nyugati szél mardos, néhány viharvert zászlót…

Mi történt hát azóta?! Hisz együtt toltuk a vitéz lovának farát!

Miközben vígan bíztattuk egymást: „Gyerünk csak! Tovább, tovább!”

Önfeledten nevettünk, akkor is, amikor a ló nagyot rottyantott!

És mi térdig szarban állva, derűsen vártuk a holnapot.

A holnap eljött… bár maradt volna otthon…

A ló fara is túl nehéz lett, így szép lassan, mind kidőltünk a sorból.

Managerek jöttek garmadával, hogy a vitéz lovát segítsenek tolni.

Csakhogy mindegyik inkább a gyeplőt akarta jobban a kezében fogni…

„Büdös a ló segge toljátok ti, mi meg vonjuk!” – Szóltak hátra finnyázva, 

mi meg kevesek, akik maradtunk hátul, ismét nekiveselkedtünk sűrűn anyázva…

Bár igaz, sokszor hátrajöttek, hogy megnézzék, mint halad a ló tolása,

de segítség helyett ostort fogtak inkább, és nagyokat suhintottak a hátunkra.

Így toljuk már jó ideje a paripát türelemmel, alázattal…

arcunkon nem ragyog már a mosoly, fejünk teli van ezernyi, fájó gondolattal.

„Minek vannak azok ott elől? Hisz tolni kell, nem vonni, itt a munka hátul! 

Miért nem látja a hős lovag, hogy reánk sokkal több munka hárul?!”

 - Elhallgass paraszt! – Szól hátra a vitéz és közénk csap a szent Held karddal,

 amitől sok munkavállaló szalad széjjel fájó, vérző arccal…

Riadtan pillantok körbe;

 - Istenem! Ki maradt még itt a ló hátsójánál?! Egyedül mit érek én vajon?! 

Egy ember van még mellettem, aki kimerülten bár, de átsegít engem ezen a bajon.

A többiek elvesztek rég, már csak ő van, ki engem pártol…

Bizony, nem más az, mint a Bokros Sándor…

Ő is egy tanító. Épp, mint a Kucsera. Árad belőle a megfogadni való bölcseletek sora!

Bölcsessége messze földön híres, legendás tudása példaképként szolgál aprónak és nagynak, akarata erős, elméje szívós, ellenáll minden lesújtó kardnak!

Pedig ütötték őt eleget és sokan, hogy száznak is elég lett volna egyszerre… 

Arcán mégis mosolyt, derűt látsz, a végestelen erő csakúgy árad belőle.

Ellenállt Ő hónak, fagynak, jégverésnek, s tán, még lávát is látott előtörni a kőből!

 S közben keze alatt gombamódján nőttek ki a hatalmas házak a földből.

Kvártélyt adott így sok munkásnak, hogy jól végezhesse dolgát,

nem tudom megérdemlik-e azok… hisz valaki folyton összeszarja a WC deszkát…

Tisztálkodhatnak is, az Úr bőkezűen adja a vizet, már csak annyit kéne megtanulniuk, hogy Sanyi autóján hol az a rohadt EGR szelep…

Egyébként jó szerelők, és főként elkötelezettek, hisz mind tudja ez az ő második otthona, csupán bátorságból buktak meg egyszer, amikor fejükre szakadt a pergola.

Reszketett ott mindenki, mint nyulak abban a híres csipkebokorban, csupán Sanyi maradt a sóderdombon állva hűvös nyugalomban:

– Mi van? Féltek Ti, vagy mi a szösz?! – Majd váratlanul rám mutat, és azt mondja:  Lacika! Te menten velem gyössz!

Menjek, vagy maradjak? Fene sem tudja mi a jó döntés, de a kis mérges ember ráncolja már a homlokát, így azt gondolom; inkább ő, mint egy hangos mennydörgés…

Felvisz engem a rózsadombra, annak is a tetejére, a ..... utcai ház csendes, nyugodt második emeletére.

– Én kimegyek, te itt maradsz! – Parancsol rám jó gazdám, és mielőtt még felkiálthatnék, már át is veti magát a fürdőszobaablak párkányán.

 – Hé! Sanyi! Ne tégy velem ilyet! Én a magányt ebben a házban rosszul bírom!

Visszaszól egy nyugodt hang odakintről: ­­- Ne fossál gyerek! Csak a motoros redőnyt igazítom!

És való igaz! Meglátom, hogy Bokros az előtetőn állva, fütyörészve lebzsel, ami engem valamelyest szerteáradó nyugalommal tölt el.

Így vagyunk ott sokáig, Ő kint, én pedig benn.  Figyelem Őt s tanulok, hogy a kor nem számít, csak az, hogy mit hordozunk magunkban odabenn…

Tanulni jó az ilyet, de persze nem mindegy az sem hogy kitől…

Bokros és Kucsera; ők valakik, valamitől…

Imre már elment, és féltem, hogy Sanyi is egyszer így tesz,

s akkor majd mindkettőjük helyén mélységesen mély űr lesz.

Végül csak eljött a rettegett idő, elhozta azt a nappal,

         tudom már, hogy mostantól, engem suhintanak majd a kardlappal…

Nem lesz test, ami felfogja majd az ütést, és nem lesz bátorító mosoly sem többé, csupán a tanítás marad, a tudás, ami egyes-egyedül az övé:

- Légy diplomata, még akkor is, ha nehéz, a gondolat legyen valóság, akkor is, ha merész!

- Szabj határt a vitának, ne engedd, ha meddő! A végső szót, úgyis kimondja majd egyszer a jövendő…

- Tiszteld a hited, ha másra nem számíthatsz, meglásd, aranyzsinórként vezet rá az ösvényre, amelyet áhítasz.

- Ne tudj mindenáron mindent, mert az fárasztó, inkább ügyelj rá, hogy tiéd legyen mindig a záró szó!

- Nem kell mindig csatát nyerni, veszteni is tudni kell, így erősödsz meg kellően, hogy a végén háborút is nyerj!

Tőled tanultam ezeket, még ha Te nem is tudtál róla… most, hogy elmész, mit is tehetnék mást? Magamnál tartom őket zálogba…

Kedves Sanyi! Jó egészséget, hosszú, nyugodt, tartalmas nyugdíjas éveket kívánok!

Farkas Laci