Búcsú a FŐNÖKTŐL

Drága Imre! Jó főnököm!

 Hát mi történik majd csütörtökön?!

Utolsó napra virrad a reggel?

mit a ........ ház Veled együtt tölt el?!

És mi lesz pénteken?! Elhagyod az uszályt?

És visszahagyod nekem azt a rengetegsok muszájt…

Aztán átnyújtasz egy zászlót is, mit húsz évig vittél,

s tán hitedet is adod, mit ennyi idő alatt hittél…

Mosolyogj csak. Nem irigyli Tőled senki.

Hisz letettél az asztalra egy, s mást, amit nem tud mindenki.

Utódod sem fogja… Ő már ezt nagyon is jól tudja.

Éjszakákat virraszt, és azt gondolja újra meg újra:

„Hogy érem be Imrét?  Tudom-e tartani iramát?

  Számíthatom-e az égiek irgalmát?

  Átvenni Tőle, amit csakis Ő tudott?!”

Utódod mostanság cseppet sem nyugodt…

Miért is lenne?  Semmi oka nincs rá!

Nagyon is jól tudja az inas, mi az, ami vár Őrá…

Vakarózik, fészkelődik, sehogyan sem találja helyét,

a kényszer adta feladat, majd elveszi az eszét.

Tépelődik, gondolkodik, hogyan győzhetne meg Téged,

maradj még  tíz évig, épp csak addig, amíg ő is vén lesz!

Együtt menni nyugdíjba? Jó ötletnek tartom!

Addig is láthatnálak minden nap, itt a Váci úti Duna parton.

Tanulhatnám Tőled még, mit eddig mulasztottam!

És akkor én is mondhatnám tán:

„Cé kettes gyerek!”

egy bambaképű beosztottnak!

Nem jön el már ez az idő, egyre jobban érzem…

Veled együtt megy nyugdíjba a Cé kettes védjegy.

A tojásülés sem megy úgy, ahogyan megy az Neked,

hiába is gyakorlom otthon szorgalmasan, Ildi csak nevet...

„ Mit akarsz Te, szállítási osztály gyakornok?!

  a síszakosztály nem a Te asztalod!

  Imre edzett sportember, száz év, míg beéred!

  Minden évben elfogyasztott egy műszaki igazgatót ebédre!

  Hogyan is kelhetnél Te vele birokra…?

  Inkább egyél Project Managert titokba!

  Meglásd, az is meghozza majd az étvágyat, ami elegendő! 

  Csak egyre figyelj! A kockás ing műanyag! Nem emészthető!

Igaza van Ildinek, mint mindig, hisz asszony.

Tudja jól, hogy az áru és csomagolás nem mindig passzol...

    Ím, más úti cél lebeg már a szemeim előtt! Felnézek az
    égig!

Na jó…  tán kicsi lejjebb, épp csak a hatodik emeletiig…

Ezüstösen csillog az űrhajó fényes teste ,

amire fekete .... jel árnyéka vetül minden este.

Oldalán Klíma Project felségjel hirdeti szülejének nagyságát, energia éhsége hatalmas, megrengeti a ház alapját.

Beülök a kabinba, a karterfűtést bekapcsolom,

s máris háromszáz amper röpít át a tájakon.

Nógrád felé veszek egy éles balkanyart,

s lám, ott is vagyok Berkenyén, hol a málnatő fakad!

„ Mi van gyerek?” – Hajol ki két bokor közül a főnök.

Én meg hülyén habogva, csupáncsak annyit nyögök:

 - Gyere vissza főnököm! Nem hagyhatsz így magamra!

„ Haha! Gyerek! A Makita fúrógépem még ott van lenn a kútba! 

Addig nem megyek, míg azt lentről fel nem hozod!”

És én már tudom, mint az ujjam, olyan egyedül vagyok…

Ki ad tanácsot ezután? Ki okít engem? Vagy épp már felkészülve lennék?

De ki segít akkor majd nekem, ha nem világít a mellvéd?!

Hiányozni fogsz főnök, nekem onnan lentről,

és még máshonnan is: az egész életemből…

                                                                      Farkas Laci