Zoli bácsi köszöntő

( 70-kedő )

Vadkacsák rebbennek szét a Balaton jéghártyával borított vizében, mikor egy sötét test veti magát közibük, ragadozóként hirtelen.

Riadtan menekülve verdesnek szárnyaikkal szegény párák, hangosan hápogva, mintha bizony a végét járnák.

Pedig nem vadászik már rájuk semmi és senki, lassan vége van a szezonnak, de ők akkor is szentül hiszik, nekik most minden bizonnyal kongatnak!

Dehogy kongatnak! Dehogy kongatnak! Ostoba szárnyas népség! Nem véletlenül köztudott, hogy a kacsák agya egy merő esztelenség!

Vagy az a tyúk…? Ej, ki tudja már ebben a nagy izgalomban?! Lássuk inkább, miféle dráma zajlik most a Balatonban!

Óriási hullámok ostromolják a partot… alig tudok előlük elugrani! Valaki felkiált a tömegből: Uram-atyám! Itt a magyar tsunami!

Sikoltozva menekül a sok ember, egymást taposva menti az irháját, mire egy nyugodt hang mély dörrenése folytja el a pánik csíráját:

- Mi van emberek? Ti már indultok is haza? A pezsgővel meg
  mi lesz? Öntsem tán a Balatonba?!

Józan, igaz beszédnek hangzik, így hát megállok egy percre, de lábaimat azért biztos, ami biztos, mozgásban tartom, semmit sem bízok a véletlenre...

Zoli bácsi áll komoran a dombtetőn csípőre tett kézzel, arca szigorú, tekintetéből kiviláglik, most mindjárt felnégyel.
- Hát mi van most veletek népek?! Ész nélkül szana-szét
  futtok?! Ha nem tudnátok, épp ma alapítom a Kárpáti
  hajózási klubbot!

  Hajó is van, pezsgő is van, a kötelet meg már elvágtam, bár hetven éve élek, de ilyen csürhét még nem láttam!

  Gyáván elfuttok, mikor az első hajómat vízrebocsátom?!
  Poszeidónra mondom, tengerészsapkámat mindjárt a földhöz vágom!

Bárgyún pillantunk a vízre, nem értjük a csíziót, bután és értetlenül bámuljuk a vízen ringatózó gyönyörű hajót.
A kacsák sem menekülnek már, inkább kíváncsian közelednek, most már hajónak látják ők is, az előbb rájuk támadó, vérengző szörnyeteget.

Megkérdezi egy reszkető hang;

- Hát még sincs a Balatonban tsunami…? Zoli bácsi… ezeket
  a hatalmas hullámokat a Te hajód veri…?

- Mi más, te, tudatlan szárazföldi fa ló! – dülleszti ki mellét az öreg – ami ott, a vízen ring, az biz maga, a Harmincéves
  hajó!

  Még az állam sem pelyhedzett, mikor nekiláttam egy derengő hajnalon, és lám, a szorgos munkának gyümölcsét amott ringatja most a Balaton!

Szájába veszi nem létező pipáját az öreg tengeri mackó, kapitányi sapkáját mélyen a szemébe húzza, és felém int;
- Gyere ide Lackó!

Riadtan pillantok körbe; Nekem szóltak? Vagy tán másnak?
De Zoli bácsi megnyugtató mosolya jelzi, engem szemelt ki avatási társnak.

Tétován lépek fel az emelvényre, zavaromat egy idióta vigyor mögé tolva, bevallom, kicsit sírok is közben, öregesen, meghatódva…

Mellém lép a kapitány, bátorítón vállba vereget, és kezembe nyom egy pezsgőspalackot, mely egy díszes kötél végén lengedez.

- Lendítsd meg öcsém! Bátor légy, ne gyáva! Csapd oda ezt a
  hitvány üveget a hajóm tatjára!

Remegve lépek előrébb, arcomon ég a tétovaság tüze.

- Száz éve építed a hajód barátom! Hogyan bánhatnák pont
  én így vele?!

Felnevet az öreg, vállon vereget megint, mondanék még néhány érvet, de ő csak mosolyogva leint:

- Ennek a hajónak deszkái kemények, mint a Meteorák köve!
  Tizenhét éve lett meggyalulva legtöbbjüknek zöme!

  Tíz évet még száradtak kövirózsaszirmokon, legalábbis ezt
   írta elő annakidején, a hajóépítési szaklexikon...

Mit szólhatnék erre? Meghajtom fejem a bölcs szavakra, meghatottan pillantok a tavon lágyan ringatózó kecses alakra.

Gyönyörű hajó meg kell hagyni! És gyors is lehet, mint egy szkúner! Meg sem mondanám róla, hogy harminc éves épp a napokban múlt el. Meglett kora ellenére hasát még víz sem nagyon érte, látszik, hogy jó gazdája a szellőtől is védte.
 

- Legyen hát… – Bólintok végre felbátorodva, s arcomon a hülye vigyorral még előrébb lépek, az izgalomtól kissé tántorogva…

A lámpaláztól szinte azt sem tudom nappal van-e, vagy tán sötét este, gondolom ezért is hozta úgy a sors, hogy megbotolva fájdalmasan a seggemre estem…

Ijedten hördül fel a tömeg, ők bíz ilyet még nem láttak! Kötél végén palack, palack végén ember, így repülnek együtt a nagyvilágnak?!

Sebes lendület vesz rajtam hirtelen erőt, mi átlendít a korláton, az alattam fodrozódó vízben riadt arcomat meglátom.

- Isten az égben! – Jajveszékelek liánon lógó Tarzanként bömbölve, kötélen függő életem feltűnik előttem, sebes filmként pörögve.

Oldalra kapom a fejem:

nagy ívben közeledek a karcsú hajó felé, mintha bíz én lennék a szentelési üveg. Ekkor fél füllel meghallom, odakinn a parton, hangos éljenzésbe kezd a tömeg.

Tán úgy hiszik ez is az ünnep része és én vagyok, ki a mókázásra megbízást kapott… Szememet lehunyva halk imába kezdek

( teljesen világos, hogy fenemód nagy baj vagyok…).

De, ennek a show-nak is valahogy folytatódnia kell, öreg barátom buliját nem ronthatom ily csúful el!

Kinyitom hát szemem, s a tömeg felé intek, sőt, így lógva, még néhány pukedlit is vetek, mélyen tisztelt vendégeinknek.

Igen! Csinálom, mert Ő megérdemli! Zoli, aki türelemmel tanított hogyan is kell szerelni, csavarozni, farigcsálni… embernek lenni!

Ez a barát, most hetven éves… ki gondolná Rólad…? Melletted lehettem és tanulhattam, volt sok részem a jóban.
Hálás vagyok Istennek, az életnek és Neked kedves barátom! Hogy része lehettem egy egységnek, mely engem agyagként formázott.

Tanított, okított egy „felejthetetlen” csapat, nevük, arcuk, most már mindhalálig a szívemben marad!

Amit tanultam az megmarad. Ami megmaradt azt tovább is adom! Jó tanárnak nem kell katedra, a tanítás hatalom!
Jóra tanítottál Te; Kucsera; Bokros és még mind, a többi!
A tisztesség úgy tartja, tanítsam hát azokat, kik nem átallnak utánunk jönni.

Talán eljön az a pillanat, mikor majd én leszek a hetven éves kapitány, és mint most téged, engem vesz majd körbe a sok barát és tanítvány…

Te (Ti) akkor is ott lesztek majd mellettem, és majd titkon összekacsintunk, miközben Bokros Sanyi híres Szűcsi borával, sűrűn koccintunk!

Beszélgetünk, emlékezünk, sok tósztot mondunk a barátságra, csakúgy, ahogyan most emelem poharam, a hetvenéves kapitányra!

Díszüveg felirat:

„Ez csak egy bor. De kíséri egy kor.

Egy kor, mi egykor dicsőséges tűzként égett bennünk,

alázattal, hűséggel, odaadással vértezve lelkünk.

A kor sajnos tovalépett, de szívemben a tűz el nem égett!

Parazsa őrzi a jó emlékek hosszú sorát...

és már tudom jól, mennyit ér az életben egy jó barát!”

Farkas Laci